Gondolatait kötetekbe rendezni úgy tizenöt esztendeje kezdte, korai művei közül szerkesztő számára külös élmény volt a „Nyolcadik művészet felfedezése”.

Kutatásainak, eredményeinek hitelét munkamódszere, a szikár matematikai logika, a tételesen rögzített és következetesen alkalmazott axiómák köré rendezett, bárki számára követhető gondolatmenete adja. Tevékenységének mostani iránya a „Jel, jel, jel, avagy az ABC harmincezer éves története” c. ópuszát követően alakult ki.

A józan paraszti ész alkalmazásával felismerte azokat a Magdalén-kori barlangi művészek által hátra hagyott betű- és számírásjeleket, amelyeket egyébként más művészettörténészek elkülönítettek már a szorosan vett műalkotásoktól, csak éppen nem tudtak velük mit kezdeni. (Itthon László Gyula foglalkozott a kérdéssel.)

Most további magyarázkodás helyett néhány gondolat műveiből:

„Ha valaki egy olyan nyelvet gondolt kitalálni, mely örök emlékül állítható, nem találhatott ki jobbat e célra, csak ezt a nyelvet. Akárhogy is történt, bátran feltételezhető, hogy a ma magyarnak nevezett nyelv lényege és szókincse legalapvetőbb részének gyökerei százezer évek mélységében keresendő. Ennek bizonyítéka is van. Mégpedig e nyelv…” (A kőkor élő nyelve, 155. old.)

„Ennyi is elegendő annak bizonyítására, hogy a kör mérhetetlenül régi szavunk. S mivel teljesen átszövi a nyelvünket, nem lehet átvett szó. Vajon rajtunk kívül ki értené meg, hogy mi köze van egymáshoz a nemzetközivé vált kordon, kerámia és kert (garten, garden) szavaknak?” (Ua., 288. old.)

Természetesen könnyű a kiragadott idézeteket kinevetni. Persze könnyebb kicsinek lenni, mint a megismert bizonyítékok súlyát tudomásul venni, és kimondani: a neolit leletein még tapasztalható, az egész földfelszínre kiterjedő kulturális egységnek sok emléke maradt fenn a modern világban, de egyetlen társadalom sem őriz belőlük oly sokat, egyetlen társadalmat sem jár át oly mélyen a hagyomány őrzésének napi feladata, mint a magyart.

Mióta ismerkedem Varga Csaba írásaival, az óta nem tudok oly ájult tisztelettel lenni pl. a japán harcművészet, a tibeti bön, a kínai csan, a tuvai torokénekesek, és sorolhatnám a világ legismertebb hagyományőrzőit, szóval irántuk. Amiket a köznyelv keleti filozófiáknak nevez, itt élnek és hatnak és működnek nyelvünkben.

E nyelvnek köszönhetjük például, hogy népzenei kincsünk csak mennyiségben többszöröse más kontinensek teljes gazdagságának.

E nyelv, az ezen való gondolkodás teszi azt, hogy a XX. század amerikás magyar tudósait marslakóknak dícsérték az ottani sajtóban. Legújabban ismét csak nyelvünkben látjuk eredőjét annak a különös ténynek, hogy a lovasíjászatban fiaink úgy verik meg a világ élmezőnyét, mintha nem nálunk, hanem mondjuk Japánban szakadt volna meg az íjászat hagyománya cirka ötszáz évre. Holott fordítva történt. Akkor meg hová bámulsz, arra kifelé, édes magyar testvérem?

Pogány István Szerző a Flag Polgári Műhely tagja