Számos kritikus szerint az 1972-es Eb-győztes nyugatnémet válogatott nem egyszerűen minden idők egyik legjobb Nationalelfe, hanem „a" legjobbja. Jobb, mint az 1954-es és az 1990-es vb-első, és jobb a két évvel későbbi, 1974-es világbajnok garnitúránál is. Németországban legalábbis így gondolják.

Nem is elsősorban a belgiumi kontinens-bajnokságon nyújtott produkció okán, hanem a negyeddöntőbeli angolverés miatt. Na, az volt ám a döfi. Ahogy az NSZK a Wembley-ben, a párharc első meccsén futballozott, és 3–1-re elintézte a hat világbajnokkal – Gordon Banks, Norman Hunter, Bobby Moore, Alan Ball, Martin Peters, Geoff Hurst – felálló házigazdákat, az legalább olyan jelentős mérföldkő volt a (nyugat)német labdarúgás történetében, mint az Aranycsapat 1954-es berni legyőzése; a Nationalelf először nyert a Wembley-ben („Wunder von Wembley").

Nem túlzás kijelenteni: a londoni 3–1 felidézése még most is könnybe lábasztja a német szurkolók szemét, még most is átlagon felüli elismerést vált ki a német szakemberekből.

„Nem történt semmi különös, egyszerűen élveztük a játékot, élveztük a mérkőzést" – „szakmázott" négy éve a svájci-osztrák rendezésű Európa-bajnokság előtt az utóbb szakkommentátori pályát befutó Günter Netzer, aki (a legeknél maradva) karrierje legjobb teljesítményét nyújtotta az angol futball szentélyében. Amellett, hogy zseniálisan osztogatott, ő szerzett másodszor vezetést csapatának tizenegyesből a 85. percben.

MÜLLER, MÜLLER, MÜLLER, MÜLLER

Az NSZK-belieknek elegendő volt egy 0–0 is a visszavágón, hogy készüljenek a négyes döntőre, ahol a házigazda belga együttes várt rájuk az elődöntőben. Gerd Müller, a Nemzet bombázója – csakúgy, mint a csoportmeccsek során másokat – a „vörös ördögöket" is elintézte, kétszer köszönve be a kapujukba (2–1).

A fináléban is kettőt vállalt a Szovjetunió (3–0) ellen, a harmadik – sorrendben a második – találat Herbert Wimmer nevéhez fűződött. Müller két évvel a vb-mesterlövészi titulus elnyerése után ezzel begyűjtötte az Eb-gólkirályi címet is. A torna korábbi fázisaiban hét meccsen hétszer volt eredményes, azaz 9/11-es mutatóval fejezte be az 1972-es sorozatot. Ha Európa-bajnoki örökmérlegére pillantunk, az ekképpen fest: 12 (kvalifikációs és finálés) mérkőzésen szerzett 16 gól. Szédületes, rá jellemző gólátlag.

Helmut Schön nagyszerűen ötvözte együttesében a tapasztalt játékosokat a nemzetközi szinten még tapasztalatlan labdarúgókkal, akik közül Paul Breitnernek, Hans-Georg Schwarzenbecknek, Rainer Bonhofnak, Uli Hoenessnek, Jupp Heynckesnek és Erwin Kremersnek is az 1972-es Eb volt az első nagy válogatott tornája. A két év múlva sorra kerülő vb-n aztán Breitnert, Schwarzenbecket és Hoenesst sem lehetett kirobbantani a kezdő tizenegyből, ahová az utolsó négy találkozóra megérkezett Bonhof is.

 ZÁMBÓ KIHAGYTA, KŰ BELŐTTE A 11-EST

A magyar válogatott a bolgárokat, a franciákat és a norvégokat utasította maga mögé csoportjában, hogy aztán a negyeddöntőben szembe kerüljön a románokkal. Az itthoni 1–1 után Bukarestben 2–2 lett a végeredmény, és mivel akkoriban még nem számított az idegenben szerzett (több) gól, jöhetett a harmadik mérkőzés. Erre semleges pályán, Belgrádban került sor – 55 ezer néző előtt! –, és együttesünk Kocsis, valamint Szőke találatával 2–1-es győzelmet aratott, kivívva az Eb-kvalifikációt. Az volt a legutóbbi alkalom, hogy kijutottunk az Európa-bajnokságra...

Illovszky Rudolf csapata kipróbált rókákból állt, hátul Páncsics Miklós irányította a védelmet, a középpályán Kocsis Lajos próbált meg fazont adni a támadásoknak, elöl pedig az egytől egyig rutinos labdarúgókból álló, Szőke István, Bene Ferenc, Zámbó Sándor összetételű trió felelt a támadások befejezéséért. Legalábbis az első, szovjetek elleni mérkőzésen, amelynek utolsó fél órájában már pályára lépett a Császár, vagyis Albert Flórián is, aki több mint egyéves kihagyás után tért vissza a válogatottba. Gólt azonban – miként mások, még a 11-est lövő Zámbó sem – ő sem tudott szerezni, pedig csak egyet kellett volna a hosszabbítás kiharcolásához. Nem játszottunk rosszul, de a nagy mumus szovjetek nyertek 1–0-ra.

A harmadik helyért rendezett Belgium–Magyarország meccs első 30 percét átaludtuk, a belgák el is húztak 2–0-ra, aztán hiába szépített Kű Lajos büntetőből a második félidő elején, a folytatásban nem jött össze az egyenlítés, így elúszott a bronz is. Ezen a találkozón már Albert irányított, s már a csapat Benjáminja, a 22 éves Kozma Mihály, valamint a keret harmadik legöregebbje, Dunai II Antal alkotta Zámbóval a csatársort.

Hazai sajtóvisszhang

„Esetleg félreértést szülhet, hogy a legtöbbször a mieink birtokolták a labdát, s fölényben voltak a középpályán. Ám a labda birtoklása nálunk csak kényszerű körözéseket, oldaladogatásokat jelentett. A középpálya pedig csupán annyira volt a miénk, amennyire az ellenfél azt engedte, s olyan érzései támadtak az embernek, hogy elfogadtunk egy ránk erőszakolt taktikát. A vereségért (...) nem okolnám Zámbót, a büntető kihagyóját, és a többieket sem. Ez a történet nem Brüsszelben kezdődött..." – írta a Képes Sport tudósítója a szovjetek elleni vereségről. A Népsport szerint az első félidőben veszítettük el a bronzmérkőzést, a szünet után ugyanis „kiegyenlített játék folyt": „Az utolsó húsz percben is harcos labdarúgást láthattunk, a vendégek (nyilvánvalóan: az ellenfél – a szerk.) támadásai voltak inkább veszélyesek. Az utolsó percekben is derekasan harcolt a magyar csapat, sajnos, a csatárjátékunk ekkor is gyengélkedett!"

Az Eb utáni következő nagy tornára, az 1974-es vb-re (majd az 1976-os Eb-re) nem sikerült kijutnia a válogatottnak, ezért a szövetségi kapitányi tisztséget 1966-os leköszönését követően majd' tíz évvel, 1975-ben ismét elvállaló Baróti Lajos elkezdte egy új válogatott építését. A belgiumi Eb-n pályára lépő játékosok közül egyedül a Báró, vagyis Bálint László maradt meg hírmondónak, a többieket – akik közül csupán Albert, Géczi István kapus és Szőke vonult vissza azokban az években – Baróti elfelejtette. De ez már egy másik történet.

nso.hu - Hegyi Tamás