Most, néhány hete is így történt, s amíg a szép lila kiadványt dedikáltam, elanekdotázgattunk a saját sírját ásó, beteg, európai kultúra végnapjairól. Friss, egyhetes történet – mesélte a férfi –, hogy Belgiumban, ahol az év egy részében élek, a rendőrség körözött egy embert, mert a vasúti fülkében rasszista kijelentést tett. Igen, bemondta a televízió is, hogy a rendőrség keresi az ismeretlen „bűnelkövetőt”.

Másnap egy német újságíróval volt találkám, aki röhögve lelkendezett az egyik rövid kis szatírámról, hogy ő azon mennyit derült. Próbáltam pedzeni, hogy esetleg valami ismerőse révén, egy német fordítás milyen jó lenne, mire ijedten legyintett. Ki van zárva! Ott kint nincs az a kiadó, aki merné vállalni a kockázatot. Másnap tönkre lenne vágva a karrierje, az állása, a kapcsolatai, sőt, lehet, hogy humanista antifák törnék össze az autóját és tüntetnének őrjöngve a háza előtt. Az ismerősei odahaza – meséli tovább – összegyűlnek a lakásban, behúzzák a függönyt, kikapcsolják a mobilt, és aztán elmondják ugyanazokat, meg röhögnek ők is jó hangosan, igazi német sör mellett, de óvintézkedés nélkül a szájukat nem merik kinyitni.

A tavalyi volt az utolsó

S most következzék egy friss hír a fejlett, haladó szellemű és humanista Nyugatról: „Betiltották a karácsonyfa-állítást Brüsszelben, mert sértené a bevándorlók érzékenységét.” Ami működött, ami életképes és elrontható volt – férfi-nő viszony, idős-fiatal, nemzetek, vallás, kultúra, értékek, táplálkozás –, azt mára mind tönkretették a hatvannyolcas felforgatók.

Persze már kezd begyűrűzni hozzánk is. A Nőkert nevű, férfiellenes uszító oldalon legutóbb egy különös elmeállapotú úr azt vetette fel, hogy szerinte ki kéne „egyenlíteni” a magyar irodalmat, mert túlsúlyban vannak benne a férfiak (értsd: ha a valóság nem tetszik, törvényileg zökkentsük ki a normalitást és karhatalommal hozzunk létre egy alternatív realitást).

A történelemben soha nincs olyan, hogy végleg. (Ezt a mai világhatalom nem akarja tudomásul venni.) És sosem lehet tudni, hogy a vesztes pozíció mikor fordul át nyereségbe. A berlini fal 1961 és 1989 között létezett. Mi, itt a szovjet megszállási terülten szimbólumként kezeltük, és sopánkodtunk, hogy elzár minket a szabadságtól. A jóléttől. A demokráciától.

Igen. Elzárt.

Amikor kint már a feketék verték egymást a neonácikkal, itt még Öveges professzor beszélt ízes magyarsággal, és Rajnák, a góré, az Ifiparkban a fülénél rángatta ki, akin nem volt nyakkendő. Mert a szocializmus beteg rend volt – de rend. Nem véletlenül akarta megbuktatni az a rengeteg volt maoista szamizdatos. Mert a házmester lehet, hogy munkásőr volt, de lekevert egyet, ha a liftben szemetelt valaki. És ez volt a baj!

A történelemben sosincs olyan, hogy végleg. És a berlini fal, ami generációk szimbóluma volt, az áldott berlini fal öröksége most a mi túlélési esélyünk. Mert mi „le vagyunk maradva” a fejlődésben. És így a magyarság torkán azt még mindig nem tudják lenyomni, ami ott kint, a „fejlett” Nyugaton már mindennapos.

Ó, milyen boldog érzés ennyire „leragadva” lenni!

Pozsonyi Ádám - magyarhirlap.hu