Ezekkel a szavakkal vonta kétségbe Gyurcsány Ferenc szellemi teljesítőképességét az a Sütő László, akit statáriális módon penderítettek ki a Demokratikus Koalícióból homofóbnak nyilvánított kijelentései miatt.
Jobboldali ember ilyenkor hátradől, és illedelmesen próbálja visszafojtani föl-föltörő kuncogását. A homoszexualitást betegségnek nevező orvos ugyanis teljes joggal tartja magát számkivetettnek és megbélyegzettnek, amikor egy társadalmi szempontból marginális, de meglehetősen túllihegett kérdésben kifejtett véleményéért állítólagos demokraták kettétörik politikai karrierjét.
Pedig magában hordozta annak lehetőségét, hogy szellemi hidat képezzen a balliberálisok és azon konzervatív páriák között, akik hozzá hasonlóan egy férfi és egy nő szövetségének tartják a házasságot, amit utódaik fölnevelése érdekében kötnek. Ismeretlenül is egészen közel álltunk már ahhoz, hogy közösen hirdethessük, minden embert egyenlő jogok illetnek meg, tehát bennünket is, akik arra kérjük tisztelettel az egynemű párokat, ne nevezzék házasságnak kapcsolatukat. Amikor Sütőt megfosztották a szabad véleménynyilvánítás jogától, akkor milliókat rekesztettek ki a demokratikus közgondolkodásból, embertársaink sokaságát nézték le, félemlítették meg pusztán azért, mert másképp vélekednek, másképp élnek.
Sokan tartják úgy, a világon minden változik, miért ne változna a házasság fogalma is. Igazuk van, de éppen ezért fölösleges megváltoztatni, bűn kiölni belőle a lényeget. Persze nehéz megragadni, mi is a lényeg. Szerelem, szeretet, szexualitás, de nem csak az. Felelősségvállalás, elkötelezettség, gazdasági érdekszövetség, de mindez az előzőekkel együtt is kevés még. Akárhogy csűrjük-csavarjuk, áldás is kell hozzá, gyermekáldás. Így együtt, hol mámorosan, hol szenvedve, szabadon, de elköteleződve a közös feladat mellett, nem önmagunkért, a gyermekért.
Ez a házasság, ez a család, a nemzet alapegysége. Lehet ugyan más módon is keresni a boldogságot, le lehet élni tartalmas, szép életet házasságon kívül is. De más együttélési formát nevezni házasságnak, alapjogi kérdéssé leegyszerűsíteni a rendkívül bonyolult problémát, erőszakos támadás a társadalom többsége ellen. Ráadásul szándékosnak tűnik, célja mintha a nemzetállamok végső felszámolása lenne. Hiszen az alapegység lezüllesztése a nagyobb egységet is alapjaiban rengeti meg. Nem véletlen, mekkora hisztériát váltott ki, amikor az amerikai legfelsőbb bíróság döntését az egyneműek házasságáról néhány magyar politikus nem a szivárvány színeibe borulva, hanem nemzeti trikolórral nyugtázta.
Az erőszak mértékére jellemző, hogy valami arra késztette Hillary Clintont és Barack Obamát is, hogy néhány év alatt gyökeresen megváltoztassák véleményüket, és a hagyományos felfogás hirdetőiből szivárványos propagandistákká váljanak.
Bele sem merek gondolni, mekkora lyukat ütne a következő elnökválasztás kampányának költségvetésén, ha bizonyos homoszexuális-szervezetek elveszítenék motiváltságukat az adományozásban. Azt viszont nagyon is el tudom képzelni, hogy a csodával lenne határos, ha az a huszonöt nagykövetség – köztük az amerikai, a német és a brit –, amelyik támogatásáról biztosította a héten zajló 20. Budapest Pride szervezőit és résztvevőit, egyszer hasonló módon a székely autonómiáért tartott menetelés mellé állna. Vagy csak egyszerűen szolidaritását fejezné ki a környező országokban tapasztalható magyarellenes atrocitások láttán.
Akkor talán nem tartanánk „büszkén vállalt politikai idiotizmusnak”, amikor az életünket meghatározó legalapvetőbb értékeinket gyalázzák a szabadság, egyenlőség, testvériség nevében.
