„Pető Iván ígéretet tett arra is, hogy az SZDSZ velünk kapcsolatban alkalmazott választási kampány-hangvétele különbözni fog az 1990-estől. Kommunistázás – eddig – nincs… (…) Sugárzik a hazugság a képernyőről, s jórészt azok jóvoltából, akik annak idején ugyanezekben a szerkesztői beosztásokban agyba-főbe dicsérték a proletárdiktatúrát, az egypártrendszert meg a Szovjetuniót. (…)

Én vállalom az 1989 elején általam elmondottakat, még ha azokat nem is tekintem örökre szóló álláspontomnak. (…)

Ám még ennél is fontosabb, hogy a magyar társadalom nagy többsége egész pályafutásommal és tevékenységemmel együtt fogad el politikusként. (…)

Félő, hogy a kormányzati hatalom részvevői – összefogva a szélsőjobbal – semmilyen eszköztől és semmilyen hangvételtől sem riadnak vissza azért, hogy megakadályozzák a társadalom józan szándékainak érvényesülését. Igazából ez fenyegeti a demokráciát.”

Nemrégiben jelent meg Pünkösti Árpád: A Horn. Angyalföldtől a pártelnökségig című könyve. A nem túl jelentős baloldali újságíró történelmi személyiséget próbál faragni a mindig jókor és jó helyen lévő kommunista helyezkedőművészből, Horn Gyulából, akinek ebbéli képességeiről sokat elmond, hogy 1994 és 1998 között a kommunista utódpárt az MSZP elnökeként a demokratikus Magyarország miniszterelnöke lehetett.

Horn Gyula a műveletlen kádári, kommunista apparátusbeli „kisember” megtestesítője volt. A szocialista semmitmondás legnagyobb művészei közé tartozott. Ez volt karrierjének és politikai túlélésének a legnagyobb titka.

A jelentéktelen közszereplők mindig nekilátnak egymás feldicsőítésének. Pünkösti Árpád most megpróbál átgázolni a tényeken, abban bízva, hogy talán így sikerülhet elhitetni az olvasóval, hogy Horn Gyula az utóbbi évtizedek legnagyobb államférfija volt, aki már külügyi államtitkárként is zseniálisnak bizonyult.

Horn mindig büszke volt a múltjára, de annak feltárásában sosem volt partner. Máig nem tisztázott, mikor lett karhatalmista, és ott volt-e 1956. december 5-én, a Nyugati pályaudvarnál, amikor az elvtársai öt ártatlan embert gyilkoltak meg. És ha ott volt, mit csinált?

1999-ben azt állította, hogy egyszerű kommunistaként jelen volt a Nyugatinál a sortűz idején. Ez mentségnek nem elég, mert mindenütt az „egyszerű” kommunisták öltek. Horn utólag azzal áltatja magát és a közvéleményt, hogy a karhatalmisták, azaz a pufajkások valójában rendfenntartók voltak. Elmondása szerint „nagyon fontos szerepük volt, sokan ma nem lennének itt, ha mi csődöt mondtunk volna.” (Die Welt, 2007)

Horn erkölcstelensége és gátlástalansága az ugyancsak kommunista múltú Pünköstire is hatott, aki elképesztő cinizmussal egyszerű „gyilkolászásnak” nevezi a Nyugatinál történteket.

A posztkommunista-szocialista baloldal ugyanolyan nehéz helyzetben van, mint a liberálisok: nincs köztük egyetlen nagy formátumú politikus sem, ezért aztán kétes múltú, erkölcsileg elfogadhatatlan, megbukott figurákból próbálnak történelmi személyiségeket faragni. Horn esetében nagyvonalúan eltekintenek attól, hogy önként lépett be egy olyan kommunista csoportosulásba, amelyik tömeggyilkosságok sorozatát hajtotta végre. De a történelmi érdemének tartott határnyitásról is kiderült időközben, hogy a két Németország egyesítéséhez vezető folyamatról Németh Miklós akkori miniszterelnök, és Pozsgay Imre hozta meg a végső döntést. Horn ebben az ügyben szóvivői feladatot látott el.

Miniszterelnöksége (1994-1998) idején teljes gőzzel folyt az ország kiárusítása, a privatizáció a szabad rablás szinonimájává vált, a korrupció soha nem látott méreteket öltött, az MSZP koalíciós partnere az SZDSZ magyar- és keresztényellenes tevékenysége során biztos támaszra lelt a Horn vezette szocialistákban. A Bokros-csomag bevezetésével tovább csökkent az életszínvonal, és jelentősen romlott a közbiztonság. Horn Gyula kimondottan szükségesnek tartotta, egy baloldali tőkésosztály létrehozását.

Ezt az időszakot nyilvánvalóan lehetetlen a magyar történelem sikeres időszakának nyilvánítani, de akkor felvetődik a kérdés: mitől és miért lenne Horn Gyula olyan történelmi személyiség, akire érdemes emlékezni, akinek a tevékenysége példaként állítható bárki elé?

Nehéz egy még élő, súlyos beteg politikus estében erre a kérdésre – a kegyeletsértés vádja nélkül – őszinte választ adni. De az utókor már nem térhet ki a válaszadás elől.

Az alábbi interjúrészletek valószínűleg sokat segíthetnek Horn tárgyilagos megítélésében. Ezek valóságtartalmának megítélését az olvasóra bízzuk.

„Nagy Sándorral kapcsolatban sok mindent emlegetnek, ő is a múltból származik velem együtt. Ezt vállaljuk is, azonban nem látok olyan szakszervezeti tisztségviselőt vagy politikust, aki 1990 áprilisa után született. Ha a kormánypártok politikusait nézzük, többségük valamilyen tisztséget töltött be a múlt rendszerben is. (…)

II. János Pál pápára hivatkozom, aki legutóbbi enciklikájában megfogalmazta, hogy a szocialista rendszer sikerrel biztosította a munkához való jog érvényesítését. (…)

Ezt a rendszert meg kellett dönteni. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy ebben mi is oroszlánrészt vállaltunk – meggyőződésből és nem kényszerből. A hetvenes évek közepétől kijártuk a nyugat-európai szociáldemokrácia iskoláját. (…)

A mai értékelések nem tesznek említést arról, hogy a Rákosi-rendszer áldozatai elsősorban kommunisták voltak.”

(A történelem újraírása elfogadhatatlan, Moldoványi Tibor interjúja, Magyar Nemzet, 1994. február 12.)

Tóth Gy. László
politológus,
a miniszterelnök volt főtanácsadója

demokrata.hu