A menekültkérdéssel kapcsolatban a lehető legfrappánsabb véleményét fejezte ki a heti válaszos kolléga, amikor cikke címében azt írta, elmebaj. Mert ez szó szerint az. Amit az elmúlt két hétben az ellenzék produkált, amit a magyar értelmiség egy jól behatárolható része leírt, ez valóban klinikai és nem politológiai-politikai eset.

Talán háromszor voltunk ilyen nehéz világpolitikai helyzetben az elmúlt huszonöt évben. Először az Antall-kormány idején, amikor az éppen kitört délszláv háborúban a horvátokat segítettük fegyverekkel. Jó döntés volt, hiába ugatott az akkori ellenzék.

Másodszor 1999 tavaszán, amikor szintén a délszláv háború kapcsán Ferihegyen szállhattak le az amerikai tankerek, az óriási, félelmetes gépek, hogy aztán segítségükkel lebombázhassák a vajdasági hidakat. Nem tudom, jó döntés volt-e, mindenesetre az akkori ellenzék nem ugatott.

Most pedig itt vagyunk Európa legnagyobb problémájával, a migráció egyelőre megoldhatatlan kérdésével. A szépséges Natasha Bertaud, az Európai Bizottság szóvivője azért megadta az egyértelmű és konkrét választ, hogy a falakat le kell bontani és nem felépíteni, majd nagy bölcsen hozzátette, a határvédelemre a legjobb alternatív megoldást a bizottság szerint minden tagállamnak magának kell megtalálnia. Világos beszéd. Minden tagállam maga döntsön, ha pedig dönt, akkor azt elítélik. Ez remek logika, Natasha.

Most itt van egy azonnal megoldandó, nehéz probléma, amire a magyar kormány megelőzve az uniós vezetés lassúságát és bénaságát, de felfogva néhány  tagállam határlezárását, döntött. Kerítést emel a szerb határon, hogy ne jöjjenek naponta ötszázan a menekültek.

És elszabadult a pokol. Mentális okokból most hagyjuk az ellenzéki pártok reagálásait, nem kevésbé az újságok parttalan és mindentudó cikkeit, blogjait, véleményeit.

Maradjunk Lendvai Ildikónál. Ő is megírta, mit írta, költőien megkomponálta a maga véleményét. Gyöngyvirágtól lombhullásig - milyen szép, a természet örök évi körforgását bemutató film címe. Vasfüggönytől vasfüggönyig - és ez is milyen szép és gyönyörűséges cím a szépséges Népszavában.

Ildikó, Ildikó, miért vagy te Ildikó, tehetnénk fel az irodalmi kérdést, de nem tesszük fel. Mert írásával mindent és mindenkit überelt hazugságban, sunyításban, csúsztatásban és szemétségben. A bajt fokozza, hogy ő bölcsész, értelmiségi.

Nagy metaforával dolgozott, miszerint Hát vége. Lezárult ez a kis kaland, történelmi léptékben mérve rövidnek mondható flörtünk a szabadsággal.(…) Vasfüggöny-bontással kezdődött, vasfüggöny-építéssel végződik. Így kerek.

A flört a rendszerváltást jelentené, ami hölgyünk szerint csupán egy nyári balatoni kaland, vagy mai felgyorsult világunkban az egyéjszakás kis haccáré, hogy ne mondjam haccacáré.

Némileg probléma, hölgyünk nem az egykori nyolcszázezres párttagok egyike, bár már 1974-ben biztos, ami biztos, belépett a Magyar Szocialista Munkáspártba, de később az MSZMP KB tudományos, közoktatási és kulturális osztályán dolgozott. Szóval ott volt az apparátus magasán, cenzor volt, amit azóta is minden Nők lapja és Dörmögő Dömötör interjúban tagad, pedig mindenki tudja, hogy az volt.

És most vasfüggönyözik. Bölcsész létére tudhatná (tudja), hogy az akkori vasfüggöny a szabadságot zárta el, a kelet-európai bentlakók ellen épült. És tudhatná (tudja), az nem csak egy kerítés volt, hanem aknák, áramok, lövésre mindenkor kész szerencsétlen határőrök együttes és kegyetlen rendszere.

És most vasfüggönyözik. A magyar kormány kényszerlépésként határozta el a kerítést, ami persze nem biztos, hogy jó és hatékony megoldás, de nem vasfüggöny. A határátkelők most is szabadok. Nincs áram, nincs lőparancs, nincsenek aknák. Ezt is tudja, de azért mondja.

És azt is mondja, hogy vége a demokráciának. Persze Horn alatt, Vastagh Pál alatt, Gyurcsány alatt virult.

Ildikó, kommunista volt és az is maradt. Neki erotikus flört volt a negyedszázad, nekünk meg kínlódás, hogy megszabaduljunk ótvaros kommunistáinktól.

Biszkutól sem sikerült, és úgy néz ki, hogy tőle sem.