Az Amerikai Magyar Népszava, ez az egykor jobb napokat látott lap, mely egykor a kivándorolt magyar munkásságot szolgálta, majd utóbb, kézen-közön, nem tudni, kinek a pénzén internetes portállá alakult, páratlan jelenség a másfél századra visszatekintő magyar sajtótörténetben. Ismeretes, hogy ebben előfordultak szélsőjobboldali és szélsőbaloldali, kritikus és apologetikus, normális hangvételű és alpári stílusban pocskondiázó, Magyarországon és emigrációban szerkesztett, újonnan gründolt és évszázados múltra visszatekintő újságok. A Bartus László szerkesztésében megjelenő internetes portál azonban mindez egyszerre, s ettől az embernek néha az az érzése támad, hogy a Lipótmezei Hírlap legfrissebb számát olvassa. Pedig az egykor szebb napokat látott OPNI-t (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet) már vagy hat éve felszámolták, óriási épülete üresen áll a Hűvösvölgyben. Vagyis ott az ápoltak semmiképp sem szerkeszthetnek újságot, legföljebb az árnyaik. Mondjuk olyat, mint az Amerikai Magyar Népszava.

Egy paranormális (azaz az ép elméjűnek látszó, azért ne nem feltétlenül százas) szerző hosszabb cikket írt az amerikai szerveren tanyázó, de itthoni gárdával dolgozó Amerikai Magyar Népszava augusztus 13-i számába, A velünk élő pszichopaták címmel. Aki ezt elkövette, nem más, mint ballib körökben kedvelt publicista, Para-Kovács Imre. Ő a cikke mellett közölt fotója alapján minden további nélkül elmenne futóbolondnak – persze, egy képből azért ne vonjunk le messzemenő következtetéseket. Hiszen lehet, hogy amikor készült, épp ittas állapotban volt, de csak átmenetileg borult el az agya, mert egyébként, ha kijózanodik, úgy vág az esze, mint a penge.

Bár annak alapján, amit összehord, komoly kétségeim vannak, hogy a kolléga képes-e valaha is visszanyerni az ítélőképességét. Foglaljuk össze tömören Para-Kovács mondanivalóját, amit minden bizonyíték vagy koherens érvelés nélkül zúdít az olvasóra. Arról van szó, hogy a jeles publicista szerint Fidesz-KDNP vezető politikusai, élükön Orbán Viktorral és Lázár Jánossal  a) mérhetetlenül korruptak, nyilvánvalóan lopnak, gátlástalanul fosztogatják a magyar költségvetés EU forrásait. Hozzájuk képest a nagy angol vonatrablás tettesei amatőr kezdők. b) az internet és a szabad tájékoztatás betiltására készülnek, és evégből gondosan tanulmányozzák Kína és Szaud-Arábia példáját  c)  Minden előkészületet megtették arra, hogy 2014-ben elcsalják a választásokat, máris, jó előre, gőzerővel hamisítják a szavazatokat  d)  egyébként is közveszélyes őrültek, gyakorló pszichopaták, primitívek és paranoiások.

Eddig a rögeszmékre épülő, a fixa ideákat nagy ívben, lendületesen kifejtő elemzés.  Benne logikai összefüggéseket, premisszákat és konklúziót senki ne keressen.  Tertullianus után: Credo, quia absurdum, azaz hiszem, mert képtelenség.  Ehhez képest egy átlagos, szorongásos kényszerképzet kifejezetten üdítő, szórakoztató stílusban előadott magánszámnak tűnik, melyet akár a Dumaszínházban is előadhatnak, a közönség szórakoztatására. De mennyire lehet komolyan venni ezt a zagyvaságot, ha valóban egy örült, s nem egy magát őrültnek játszó személy traktálja vele a publikumot?  S egy, a nyilvánosságnak szánt publicisztikai írás miként fejeződhet be azzal a felszólítással, hogy „Fusson, ki merre lát”?  Merthogy e pánikkeltő szavakkal zárul Para-Kovács szómenése. Persze, nem világos, hogy ha valóban menekülni kell – Sauve, qui peut!, azaz mindenki mentse a bőrét, ahogy a francia mondja -, merre fussunk? Ki, Amerikába? Vagy vissza, Európába? Esetleg körbe, körbe, mint a kerge birka? És hol van közben az apokalipszissel rémisztgető, természetfeletti képességekkel megáldott, ihletett parafenomén: netán a repülőgépen, az óceán felett?

Az egész, újságírásnak álcázott ámokfutás, melyet Para-Kovács Imre művel, feltűnően hasonlít Karinthy Frigyes: Teknősbéka, vagy ki az őrült a csárdában? című emlékezetes jelenetére. Ebben egy tébolydai ápolt teknősbékának képzeli magát, s eközben az a főeszméje, hogy ő Mózes, a világ megváltója, aki az emberek fejéből kiszedi a bogarakat – néha mint hangyász, néha mint teknősbéka. De az új ápoló, aki csak az orvos beszámolója alapján ismeri a beteget, az elmegyógyintézet látogatóját teszi ártalmatlanná a kényszerzubbonnyal, abban a hiszemben, hogy ő teknősbéka.

Pedig közben maga az őrült, aki felvette az ápoló köpenyét… és így tovább. Ebben a zűrzavarban az olvasó menthetetlenül összezavarodik, hiszen parafenoménnak, természetfölötti képességekkel megáldott médiumnak kell lennie annak, aki kiismeri magát.

Vagy Para-Kovács Imrének, aki miután pontot tesz a mostanra teljességgel megzakkant, a hazai valóságtól elszakadt Amerikai Magyar Népszava számára írt cikke végére, tényleg „fut, amerre lát”. És közben, ismét csak Karinthyt idézve, azt kiabálja: „Fogjanak meg, fogjanak meg!” (Megfogják.)