Akasztott ember házában kötelet emlegetni a legnagyobb otrombaság. Pláne, ha a hóhér teszi ezt. Őexcellenciája a budapesti orosz nagykövet nyilván nem ismeri ezt a mondást. Máskülönben egy múlt heti konferencián nem oktatta volna ki a magyar kormányt a második világháború végének helyes megnevezéséről. Alekszandr Tolkacs azt kifogásolta, hogy az új alaptörvény nem hangsúlyozza eléggé a Vörös Hadsereg felszabadító szerepét, sőt az 1945-ben történteket Magyarország megszállásaként értelmezi. Ezzel pedig a dokumentum szerinte méltatlan párhuzamot von a nácizmus és a kommunizmus között.

Mit mondjak: e korántsem új keletű terminológiai vitában a legkevésbé egykori gyarmattartóink véleménye irányadó. Számomra azon magyar történészek értékelése a legrokonszenvesebb, akik szerint, ha a múltból tekintünk a később történtek felé, 1945 - kivált a zsidóság számára - a felszabadulás ígéretét hordozta. Az események folyamatában a legjobb kifejezés a náci uralomtól való megszabadulás, a következmények ismeretében viszont már megszállásról kell beszélni.

Ahogy teszi annak a kevéssé közismert emlékéremnek a felirata - "Zá vzjátyije Budapesta", vagyis "Budapest elfoglalásáért" - is, melyet 1945. február 13-i dátummal kaptak a magyar főváros ostromában részt vevő szovjet katonák. Hiszen lehet-e felszabadulásról beszélni abban az országban, amelyből egy tömeggyilkos zsarnok csapatai űzik ki egy másik tébolyodott diktátor katonáit, s amely a következő évtizedekben a szuverenitás írmagjával sem rendelkezett?

E tény felett tért nagyvonalúan napirendre - a napjainkban nem mellékesen Sztálin teljes körű rehabilitálásán ügyködő - Moszkva képviselője. Akivel viszont abban maradéktalanul egyetérthetünk, hogy nem lehet egyenlőségjelet tenni a kommunizmus és a nácizmus közé. Tudniillik egyik ördögibb rémuralom volt, mint a másik.

szőnyi szilárd - hetivalasz.hu