Ma 2021 szeptember 18. Diána napja van. Holnap Vilhelmina napja lesz.
2d0683d46c9e24c5195c0fca469767c4.jpg

A moszkvai csomag

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

Kádár pontosan tudta, mit vár a magyaroktól a Szovjetunió. Feltétlen hűséget, az önkéntesség és az össznépi egység látszatával. Ezt kellett szemléltetni 1957. május elsején ország-világ előtt, bármi áron. Egyértelművé kellett tenni, hogy a Rákosi- (és a Gerő-, Révai-) korszaknak vége, eztán a Kádár-korszak következik.

A pártvezetés az utolsó pillanatig sem volt meggyőződve róla, hogy fegyverropogás nélkül zajlik le a proletár internacionalizmus és a szovjet–magyar „egyezmények” melletti tömeges állásfoglalás.

Elégedetten tért haza Kádár János 1957 tavaszán a Szovjetunióból. Minden számára fontos kérdésben eligazították, az életbe vágó ügyek elintézésében pedig szabad kezet kapott. A központi bizottság (kb) ülésén, április 5-én tartott beszámolójában, a Magyar Országos Levéltárban meglévő jegyzőkönyv tanúsága szerint, elvtársaival – Aczél, Apró, Dögei, így kezdődött a névsor – részletesen ismertette a „moszkvai csomagot”. Tájékoztatóját – amely Magyarország sorsát hosszú időre meghatározó programbeszédnek is tekinthető – politikai riválisainak, Rákosi Mátyásnak és Gerő Ernőnek a szovjetunióbeli megítélésével kezdte és május elseje megszervezésével fejezte be. Ebben az évben rendezzük meg úgy, mondta ez utóbbiról, hogy Budapesten ne a felvonulás jellege domborodjon ki, hanem egy harci gyűlés legyen a proletár internacionalizmus mellett. Munkatársai, Orbán László, Földes László, Nemes Dezső, Rónai Sándor, Sándor József, Kelen Béla, Marosán György, Münnich Ferenc, Cservenka Ferencné, Révész Géza, Kiss Károly, Kristóf István, Kállai Gyula… nyomban munkához láttak. A kb- és titkársági jegyzőkönyvek bizonysága szerint a terveket maga Kádár véglegesítette. Vagy módosította: az MSZMP központi vezető szerveinek a tanácskozásait dokumentáló iratok több oldalán is ott a széljegyzete, a kézjegye. Figyelme lényegtelennek tűnő apróságokra is kiterjedt, ha valaki, ő pontosan tudta, mit vár eztán a magyaroktól a Szovjetunió. Feltétlen hűséget, az önkéntesség és az össznépi egység látszatával. Ezt kellett szemléltetni 1957. május elsején ország-világ előtt, bármi áron.
Hogy a tőlünk keletre oly hőn áhított össznépi egység látszatát szűk egy hónap alatt megteremthesse, a főtitkárnak saját elvtársai megdolgozásával kellett a munkát elkezdenie. Egyértelművé kellett tennie, hogy a Rákosi- (és a Gerő-, Révai-) korszaknak vége, eztán a Kádár-korszak következik. A Szovjetunióban így akarják. A szovjet vezetők világosan megmondták – ezzel kezdte Kádár a kb-tagok előtt megtartott beszámolóját moszkvai útjáról –, hogy a volt vezetőket (Rákosit, Gerőt) „politikai értelemben halottnak tekintik. Véleményük szerint a halottakat nem szokás minden héten újból eltemetni.” A hatalmi viszonyok tisztázása azért is volt Kádár számára különösen időszerű, mert a párt központi napilapjában a főszerkesztő, Nemes Dezső jóváhagyásával megjelent Révai József írása, s ez a Szovjetunióban élő korábbi pártvezetőket arra sarkallta, hogy ők is közzétegyék a gondolataikat a hazai sajtóban. (Rákosi például azt szerette volna megírni, hogy azért nem mennek jól a dolgok odahaza, mert Kádár viszi őket…) Rákosiéknak a puszta hazatérése is zavart keltene a párt soraiban – folytatta Kádár a moszkvai élménybeszámolót. „Ugyanakkor nem lehet a harcunk az ellenforradalommal szemben következetes, ha teljesen egyenlő súllyal emlegetjük a volt vezetők hibáit és az árulók cselekményét.”

Rákosi híveinek lelombozása után a lelkük mélyén Nagy Imrének és társainak szurkoló párttagok eligazítása következett. A Szovjetunióban folytatott tárgyalások során a legnagyobb egyetértés volt az egész Nagy Imre-csoport kérdésében is – mondta Kádár. „Álláspontunkat a szovjet elvtársak teljes mértékben támogatják, ez az álláspont feltétlenül igazságos és következetes megvalósítást kíván.” Aztán a megírt szövegéhez szóban hozzáfűzte – az előző napi, április 4-i operaházi ünnepségen nyugati újságírók kérdéseire adott utólagos válasz gyanánt –, „kicsit szigorúbban kell a dolgokat kézbe venni. Itt muszáj erősíteni.” (Erősítettek is: kilenc nappal később letartóztatták a romániai Snagovban addig szigorú megfigyelés alatt tartott Nagy Imrét.)
A politikai helyzet egyértelművé tétele után a gazdasági vágyak és remények letörése következett. „Önök nekünk, kedves elvtársak – idézte Kádár Hruscsov szavait –, drágában vannak.” A Szovjetuniónak magának is gazdasági nehézségei vannak, óriásiak a kötelezettségeik Kína, Lengyelország megsegítésével kapcsolatban, további terheket nehezen vállalhatnak azért, hogy a Magyar Népköztársaságot gazdaságilag támogassák. De erre nincs is szükség – folytatta Kádár –, „a termelés abszolút mértékben fejlődik, az adófizetés javul”. Mi sem bizonyítja ezt ékesebben, mint az, hogy „a parasztok az első negyedévben 120 százalékot fizettek be, a múlt évből pedig 200 millió forint értékű adóhátralékot egyenlítettek ki…” 1957 kora tavaszán is dübörgött a gazdaság.

Beszámolójának szinte a végére hagyta Kádár János a Szovjetunióban folytatott tárgyalásainak azt a pontját, amely épp csak szóba került: a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok státusát. „Erről mi nem sokat vitatkoztunk – tájékoztatta hallgatóságát a magyar delegáció vezetője –, mert tudjuk, hogy a Szovjetunió nemzeti szuverenitásunkat soha nem sértette meg és nem is fogja megsérteni.” Ezután, mintegy slusszpoén gyanánt, csapást mért a főtitkár az imperialistákra, akik „nem is állnak olyan jól, amint azt a sajtójuk feltünteti. Ezt az is mutatja – mondta –, hogy amikor Szíriában bemutattak egy filmet a Magyar Népköztársaságban történtekről, a moziból kijövők tapsoltak a szovjet tankoknak, és a népköztársaságunk mellett tüntettek.”
A május elsejei harci gyűlés megszervezésének a mikéntje csak ezek után következett. Hadi tömörülés persze elképzelhetetlen fegyveres alakulatok jelenléte nélkül. A nemzeti szuverenitásunk sértetlenségére 1956. november 4. után fokozott figyelemmel ügyelő, Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok az MSZMP központi vezetőségi ülésein szóba se kerültek. Csak a munkásőrség, a frissiben (?) toborzott fegyveres alakulat, valamint a KISZ, ha szabad fegyvert adni az ifjúság kezébe. (Kádár szerint a vidéki fiatalok felfegyverzésére csak később kerülhet sor, most az a nagy probléma velük, hogy soraikban romlik a fegyelem…) Első lépésként azonban a pártszervezeteknek kell politikai offenzívába kezdeniük a Szovjetunióban járt delegáció útjával kapcsolatban.
A kb – jegyzőkönyveinek tanúsága szerint – négy alkalommal, a titkárság háromszor foglalkozott 1957 tavaszán a május elsejei – a pártvezetők egymás között így emlegették – „harcos nagygyűlés” előkészítésével. Sokat vitatkoztak afölött, hogy milyen legyen a dekoráció – kinek a képét vigyék a felvonulók, egyáltalán vigyék-e a párt- és az állami vezetők óriásfotográfiáit, vagy csupán a város négy-öt exponált pontján függesszék ki az arcmásukat Marx, Engels és Lenin mellé –, valamivel kevesebbet a tömegdemonstráció fegyveres biztosításán. Feltételezhető, hogy a leglényegesebb döntések meghozatalát írásban nem dokumentálták, az utókor rendelkezésére álló iratok alapján így is nyilvánvaló, Kádárék az utolsó pillanatig sem voltak meggyőződve róla, hogy fegyverropogás nélkül zajlik le a proletár internacionalizmus és a – Kádárék delegációja által oly készségesen elfogadott – szovjet–magyar „egyezmények” melletti tömeges állásfoglalás.
Vannak, akik még ma is a kiegyezés napjának nevezik 1957. május 1-jét, és vannak, akik a szégyen napjaként emlegetik. Aki ellenben végiglapozza a korabeli pártvezetőségi iratokat, azt is tudni véli, egyetlen óvatlan mozdulat is okot szolgáltathatott volna a főrendezőknek ahhoz, hogy véres május elsejét organizáljanak belőle. Nem a felvonulásból, hanem a nagygyűlésből, amelyet nemcsak a rendőrség biztosított, hanem a tiszti továbbképzés címén állományban tartott karhatalmisták (azelőtt vezető elvtársak – mondta róluk Révész Géza), a pár hét alatt létszámát tekintve hatszorosára növelt, gyorsított eljárások révén állig fölfegyverzett munkásőrség. (Az 1957-ben még minden országos eseményről naprakész információkkal rendelkező Marosán Györgynek március 26-án ötezer munkásőrről volt tudomása. Kifelé csak úgy mutatnak, érvelt a kb ülésén Marosán, ha egyszerre ötezren vonulnak, ám április 19-én, amikor a legjobban szervezett budapesti munkásőregységek felfegyverzése a téma az MSZMP központi vezetői között, már több mint harmincezer pisztoly szétosztásáról tanakodnak.) A nagygyűlésen gyermekek szervezetten nem lehettek jelen, a felvonuláson is legfeljebb ezer úttörő menetelhetett. A parasztságot ne mozgósítsák – ez Rónai Sándor javaslata volt –, repülőgépek ne vonuljanak az égen, de gondoskodjanak tartalék áramforrásról a nagygyűlés idejére – így rendelkeztek április 16-án a kb plénuma előtt. Április közepére voltaképpen már minden lehetséges akadályt elhárítottak az elvtársak az elképzeléseik szerint zajló ünnep útjából. Kb-határozat rendelkezett róla, hogy az egyetemekről eltávolítsák azokat az oktatókat, akik októberben, novemberben „az ellenforradalom hangadói voltak, és jelenleg is politikailag káros tevékenységet fejtenek ki”. Határozat született arról is, hogy „az egyetemi autonómiára vonatkozó polgári törekvéseket utasítsák vissza”.
Mind a központi bizottsági, mind a titkársági ülések jegyzőkönyveiben rendszeresen visszatérő mondat: „Felhívjuk a pártszervezetek figyelmét, hogy a felvonulásra való mozgósításnál semmiféle erőszakot, erkölcsi kényszert ne alkalmazzanak.” Ma már nagyon nehéz elhinni, de tanúsítani is, hogy azok a pártvezetők, akik ezeket a felszólításokat megfogalmazták, ne tudtak volna róla, hogy miközben morális tartásukat és demokratikus magatartásukat tanúsító kijelentéseiket tollba mondták, az ország ítélet-végrehajtó intézményeiben továbbra is akadálytalanul hajtják végre a halálos ítéleteket. Szinte napra s órára pontos egyidejűséggel a május elsejei előkészületekkel, április 8-án Bencsik Józsefet és Pólya Ferenc Sándort küldték a halálba, 10-én Balázs Ferencet, 11-én Oláh Miklóst, 12-én Császár Józsefet és Józsa Györgyöt, 25-én Schiff Jánost, 27-én Somlai Istvánt, 29-én Kanyó Bertalant, május 4-én Geczkó Istvánt, 6-án Alapi Lászlót… Május elsején nem akasztottak, a nevezetes napon tán ünnepeltek a vérbírák és a hóhérok is.

A főtitkár emberei április utolsó harmadában megfogalmazták a harci nagygyűlés jelszavait: „Soha többé október 23-át!” „Éljen a Szovjetunió, a legnehezebb helyzetben is hű barát!” „Éljen a karhatalom és a munkásőrség!” „Éljenek a fegyveres testületek!” A parasztságot igen beszédes lózungokkal osztották ketté tényleges termelőkre és termelőszövetkezeti tagokra: „Dolgozó parasztok! Biztosítsátok a nép kenyerét, tegyetek meg mindent a bő termésért!” „Szövetkezeti parasztok! Termelőszövetkezeti tagok! Harcoljatok a szocialista mezőgazdaság felvirágoztatásáért! Bizonyítsátok be a szocialista nagyüzemi gazdálkodás fölényét!” Aztán döntöttek a KISZ-titkárok fizetéséről (3700 és 2800 forint között mozgott az országos, a nagyvárosi, a járási és az iskolai ifjú apparatcsikok bére, nagy pénz volt ez akkor). Majd pedig állást foglaltak abban is, hogy a proletár internacionalizmus mely élharcosai tekintsenek le óriásfotók formájában a nagygyűlés népére: Marx, Engels, Lenin, Hruscsov, Bulganyin, Mao, Kossuth, Petőfi, Kun Béla, Kádár János és Dobi István. (Dobi, mondhatni, villámhárítóként került a főtitkár mellé, „a személyi kultusznak még a látszatát sem engedhetjük meg magunknak” elv alapján. Kádár kézírásos utasításban rendelte el, hogy a felvonulók nem vihetnek arcképeket.) A kitüntetésekről is határoztak: főleg azokat jutalmazták, akik „kiemelkedően részt vettek az ellenforradalom elleni harcokban”. Kádárt egyes-egyedül az izgatta, „mi van Andropov kitüntetésével, erre kormányhatározat van”. „Meg lesz” (sic!) – nyugtatta meg nyomban Kristóf István elvtárs.
A médiára erősen számítottak 1957 tavaszán Kádár János emberei. Elsősorban a párt napilapjára és a rádióra. A Magyar Nemzet is szóba került a május 1-jei előkészületek során, főleg Kállai Gyula szorgalmazta, hogy indítsák újra a lapot. De Cservenkáné leszavazta az indítványt: nagyon nehéz lenne biztosítani, hogy ne jelentsen konkurenciát a párt központi lapjának, így okoskodott. A televíziót ellenben a pártvezetőségi fórumokon – a fennmaradt dokumentumok tanúsága szerint – meg sem említették. Pedig már 1956 októberében megérkezett az első, Cambridge-ben vásárolt közvetítőkocsi, négy kamerát is szereztek valahonnan, riportereket meg a rádiótól kértek kölcsön. Minden készen állt, hogy levezényeljék a legelső élő helyszíni közvetítést kísérleti jelleggel 1957. május elsején a Hősök teréről. Le is vezényelték csakugyan. Hogy ki látta az adást, nem tudom. Kádárék bizonyosan, mert ettől fogva igen-igen pártfogolták a propagandacélokra kiválóan alkalmazható Magyar Televízió sugárzását. Az MTV intézménye most ezt a dicsőségesnek nemigen nevezhető születésnapot ünnepeli, annak a leghaloványabb szándéka nélkül, hogy tisztázza, valójában mi történt 1957. május 1-jén Budapesten a fél évvel azelőtt vérbe fojtott forradalom üszkein.

mno.hu, Lőcsei Gabriella

Hozzászólások

Zsiga
2016-01-28 13:27
Maximálisan egyetértek a cikkíró tárgyilagos, higgadt értékelésével, megjegyzem én nem vagyok "vérből" cigányellenes, cigány bűnözés ellenes vagyok, de nagyon!!!!!!!!

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Kultúra (6) Jobbegyenes (2113) Mozaik (83) Szépségápolás (15) Autómánia (61) Nagyvilág (1458) Rejtőzködő magyarország (168) Belföld (6) Gasztronómia (539) Sport (729) Tereb (138) Mondom a magamét (5574) Emberi kapcsolatok (36) Gazdaság (662) Vetítő (30) Tv fotel (65) Történelem (14) Életmód (1) Mozi világ (440) Politika (1578) Irodalmi kávéház (505) Heti lámpás (255) Alámerült atlantiszom (142) Flag gondolja (33) Egészség (50) Titkok és talányok (12)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>