A lényeg mégis, hogy végre egyenlő mércével mérik Magyarországon a náci-nyilas és a kommunista bűnöket. Hogy nincs többé különbség kioltott emberéletek között. A hidegvérű, tervszerű gazemberség végre egyformán büntethető lesz.

Elvben.

A gyakorlatban Gulyás Gergely, aki a Fidesz nevében bemutatta a Biszku Béla-félék kiiktatását szolgáló törvénytervezetet, amely végre összhangba hozza a magyar jogot az 1968-as New York-i egyezménnyel, megállapítva, hogy minden emberiesség elleni bűntett elévülhetetlen, maga is csak úgy számol: legfeljebb néhány tucat volt kommunistát ítélnek majd el.

Itt mindjárt kérdések egész sora következik, amelyekre aligha tudnánk elfogadható választ adni egy, a múltból előbújó ősünknek vagy a jövőből visszatérő utódunknak.

A legelső: miért csak néhány tucat kommunistát? Ötvenöt éve a forradalmat nem néhány tucatnyian verték le, és a megtorlást sem néhány tucatnyian hajtották végre. Ha ma az ügyészség is úgy gondolja, hogy a bíróság elé lehet rángatni a kilencvenkét éves néhai Képíró Sándor csendőrszázadost, akkor miért nem lehet elővezetni a forradalmi tömegbe lövető parancsnokokat vagy a fegyvert fogó, ravaszt meghúzó pufajkásokat? Hogy mást ne említsünk: miért nem lehet kitolni a VIP-kórteremből a Nyugati tér „hősét”, Horn Gyulát? Vagy leporolni az összes sortűzpert, és az új jogszabály alapján új eljárásokat kezdeményezni? És miért nem lehet elővenni azokat az egykori ávós gazembereket, akik a fegyveres osztályharc jegyében negyvenöt és ötvenhat között több százezer magyart pakoltak fel a gulág felé tartó vonatokra, vagy kínoztak meg, vertek agyon, fosztottak ki, bármiféle törvényes felhatalmazás nélkül? Minden faluban, minden városban emlékeznek még a nevükre, nem lenne nehéz összeállítani a még élő vétkesek névsorát.

Akik akkor öltek, vertek, vérbírósági iratokat szerkesztettek, hamis vallomást csikartak ki, vagy vádiratot fogalmaztak, pontosan tudták, hogy a gonosz oldalán állnak. Ahogyan Vágó László rendőrpribék is tudta 2006. október 23-án, amikor az osztaga éppen Révész Máriusz fideszes képviselőt verte véresre, hogy olyat tesz, ami semmilyen törvénnyel, paranccsal és erkölccsel nem igazolható.

Ám a legfőbb kérdés mégis az, hogy hogyan lehetett az állítólag demokratikus és jogállami Magyarországon 21 éven át vita tárgya, hogy a megtorlást vezénylő vérszomjas belügyminiszter Biszku Béla, vagy az ÁVH-tiszt „körmös” Bauer Miklós bűne egy hangyányival is kisebb-e, mint Szálasi Ferencé, vagy egykori belügyminiszteréé, Vajna Ferencé? Mi több, hogyan lehetett vita tárgya, hogy Biszku, Bauer és társai bűnösek-e egyáltalán?

És hogyan lehetett az országnak olyan Alkotmánybírósága, amely kétes felhatalmazással a háta mögött fölülírhatta az első demokratikus parlament restitúciós törvényét, kijelentve, hogy a kommunizmus magyar bűnösei az akkori törvények alapján jogszerűen cselekedtek. Sólyom László testülete miatt nem lehetett bűnös például Apró Antal, a pufajkásokat irányító Katonai Bizottság vezetője és a felügyelete alatt a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről 1956. október 25-én a tüntetőket lemészároló ÁVH-s galeri.

Persze, értjük, tudjuk: a kiegyezéses rendszerváltás és főleg a leghangosabb rendszerváltó párt, az SZDSZ és a nómenklatúra 1994-es szövetségkötésének hozadéka volt a bűnök szőnyeg alá söprése. Ám most, túl az 1998-as „több mint kormányváltáson” és a szavazófülkék tavalyi forradalmán, nem köthetünk újabb kompromisszumot! Ne néhány tucat, hanem sok ezer bűnös lakoljon! A legyilkoltak családjai, a megkínzottak, tönkretettek pedig kapjanak végre méltó kárpótlást, de ne az adófizetők pénzéből, hanem közvetlenül a még élő, vagy akár elhunyt bűnösök vagyonából.

Ha tavaly májusban valóban új lapot nyitottunk a történelemkönyvben, a forradalom évfordulóján tisztelegjünk hőseink előtt a valódi igazságtétel megindításával.