Kádár ezzel a mondatával és a mögötte meghúzódó hamis és pusztító logikával megnyitotta a nagy magyar megszorítók hosszú sorát, Grósz Károlyon és Bokros Lajoson át Gyurcsány Ferencig. Minden nagy magyar megszorító a jelek szerint az ő „köpönyegéből bújt elő”, hisz mindenki mindig ezt az ívet követi.

Három fontos állításra épül ez a logikai ív. Az első, hogy a magyar nép magának köszönheti sorsát. Felelőtlenül pazarol, élősködik, és aztán tessék, itt az eredménye, a fenyegető deficit és a növekvő államadósság. A második állításában minden nagy magyar megszorító jelzi, hogy felelőtlen és léha népével szemben, ő bezzeg felelősen gondolkodik, és ezért most kénytelen visszavenni az eddig „ideiglenesen a nép területén állomásozó” százmilliárdokat, lévén, hogy ezek illetéktelenül kerültek hozzá. Ez volt mindig a „nem megszorítás”, mert a leleményes politikai retorika kiigazításnak, átszervezésnek, átépítésnek, vagy leggyakrabban egyszerűen „reformnak” nevezte ezeket a köznyelvben mindig is megszorításként élő intézkedéseket. Arról persze nem szólt a fáma, hogy e „felelősségteljes” uralmi elitek hogyan segítették elő azt, hogy a mindenkori „birodalom” zavartalan fesztelenséggel vágjon ki egyre nagyobb szeletet a magyar nép „takarójából”. Végül mindig volt egy harmadik állítás is, hisz, aki hazudik, az fél, és aki fél, az újra hazudni fog.

Ezért aztán a nép mentális egyensúlyát megtartandó, minden nagy megszorító azt ígérte, hogy így lesz „MAJDJOBB”. (MAJDJOBB volt már azoknak a programoknak is a neve, amelyeket a hetvenes–nyolcvanas években az Országos Tervhivatalban is futtattak a kezdetleges informatikai rendszereken.) Persze azt (sem akkor, sem ma) nem illett kétségbe vonni, hogy most is jó, de majd jobb lesz! Már, hogy azért lesz majd jobb, mert eltűnik a deficit és az adósság, és rohamosan emelkedik majd az életszínvonal.

Ahogyan említettem, Kádár János alapvetése nyomán 1979-től ismétlődnek ezek az ígéretek, így először is azt kellene azonosítani, hogyan lett nekünk jobb. Annál alkalmasabb jelzőszám, hogy ez alatt a harminckét év alatt egy átlagkereső reálbére a harminchárom évvel ezelőtti, 1978-as szintre ment vissza, félreérthetetlenül megmutatja, hogy a magyar társadalom döntő többsége – legalább nyolcvan százaléka – számára nemcsak jobb nem lett, de egyértelműen egyre rosszabbá vált a helyzet. Ez nagyon kellemetlen hír, de minden rosszban van valami jó. Ebben pél­dául az, hogy a magyar társadalom most már megkönnyebbült sóhajjal jelezheti a mindenkori uralmi eliteknek az alábbiakat:

Kedves uralmi elitek!

Miután az elmúlt harminckét évben a bérem reálértékét visszavittétek a harminchárom évvel ezelőtti szintre, most már, hála Istennek, visszamenőleg is megdőlt minden olyan állítás, amely az én vélelmezett túlfogyasztói, léha, felelőtlen hedonizálásomban látta a permanens válság fő okát. Hiszen, ha mindig ez volt a hivatkozási alap, aztán visszavittél az első megszorítás előtti szintre, és az adósság nemcsak, hogy nem tűnt el, de sokkal nagyobb, mint volt, akkor én semmiképp sem lehettem – és nem is lehetek – a deficit és az adósság okozója. Ezért jelzem, hogy meggyanúsításom helyett a jövőben szíveskedjél valami hihetőbb hazugságot kitalálni, mert én biztos, hogy nem lehettem mindennek a felelőse.

Szerencsére ma már egyre nyilvánvalóbb mindenki számára, hogy soha nem volt és ma sincs szó arról, hogy a magyar nép tovább nyújtózkodott volna, mint ameddig a takarója ért. Sokkal inkább arról, hogy a globális hatalmi rendszer a buzgó kollaboránsok segítségével először a tudatos el­adósítás, majd a tudatos kiárusítás brutális „ollójával” egyre hatalmasabb csíkokat vágott le (és vág ma is!) arról a bizonyos „takaróról”, így mára már valóban kevés maradt belőle. És a fogyatkozó takaró alatt összekucorodva didergő, kizsigerelt és megalázott magyar társadalom ennek nyomán egyre fenyegetőbb kutyaszorítóba került. Ha nem tesz semmit, akkor egyre lepusztultabb állapotában lassan fogyatkozó teljesítményével valóban rászolgál a neki odalökött szimbolikus bérek alamizsnáját kísérő becsmérlésre.

Ha viszont nem akarja, hogy „családüzemei” „lerohadjanak”, akkor inkább hitelt kellene felvennie, várva a jobb időkre (a „szebb jövőre”?!) , amikor majd nemcsak a felvett hitelt és annak kamatos kamatait lesz képes visszafizetni, de végre méltó életet is teremthet magának. Ám e vészterhes időkben, úgy tűnik, lassan kiderül, hogy ez a várakozás tragikus tévedés volt.
Az idők nemcsak, hogy nem fordulnak jobbra, de tartósan romlani fognak, a hitelek segítségével zajló túlélés reménye pedig végzetes illúziónak bizonyult. Az eladósodás ugyanis az eddigiek mellé egy újabb, még pusztítóbb szivattyút illesztett, amelynek nyomán a magyar „családüzemek” nagy részének szétzilálódása visszafordíthatatlannak látszik.

A legfájdalmasabb az egész történetben az, hogy az uralmi elitek hazug vádjai a magyar társadalom felelőtlen, léha élősködésről részben, sajnos, „önbeteljesítő jóslatnak” bizonyultak. Ám ahhoz végtelen cinizmus kell, hogy ezért a kiprovokált lepusztulásért e kollaboráns elitek minden felelősséget és következményt a szétroncsolt népre hárítsanak.

Közeleg az idő, amikor nem marad más hátra, mint a dolgok „nevükön nevezése”, Kádár János végleg szétfoszlani látszó „takarójával” kapcsolatban is.