Autót (amíg józan profitérdekből és hiperkorrekt elbutulásból eredően alulképzett muszlim munkanélküliek tömegére nem cserélik az őshonos szakembereket a szalagok mellett) egyelőre tudnak gyártani, ez ügyben a félmillió kecskeméti Mercedes tükrében eredményesen üzletelünk is velük – ám a háborúkat száz éve valahogy rendre az ellenlábasok nyerik.

Konrad Adenauertől Helmut Kohlig soha nem is tévesztették szem elől, hogy nekik a dupla fiaskó után inkább a békét kell megnyerniük: ezt a projektet közkeletűen Európai Uniónak szokás nevezni. A franciáknak, akik még halványan emlékeznek a Gloire időszakára, hízelgett, hogy a történelmi megbékélés jegyében Bonn, majd Berlin új kontinentális tengelyhatalommá emelte őket; a birodalmi központot a figyelemelterelés érdekében kiszervezték a jelentéktelen Brüsszelbe (a „mesterséges megtermékenyítéssel” létrejött Belgium még kormány nélkül is huzamosan elműködget); a folyamatos keleti bővítéssel pedig a piacszerzés gondját is egy emberöltőre kipipálhatták. Tartott a biznisz egészen addig, míg az elpuhult jóléti Európának szembe nem kellett néznie a demográfiai önsorsrontásból származó fenntarthatatlanság közeli rémével. A nagymérvű vendégmunkás-, majd migránsimport szembeötlő civilizációs veszélyeit a politikailag korrekt agymosással igyekeztek semlegesíteni, de a valóság felülírta a laboratóriumi fikciót: az ellenpéldák a zabolátlan kölni karneváli hangulattól a szexuális vészhelyzetből fakadó bécsi homoerotikus pedofil erőszakon át a párizsi terrorista népirtásig ívelnek. Előre látható volt, hogy a pipogya struccpolitika előbb-utóbb struccpecsenyében végződik.

Igazából nem a német népről beszélek, amely a megtépázottság ellenére korántsem veszítette el erényeit; hanem egy kisebbségről: bizonyos németekről. Szegény németek a történelemmel való, nem csekély részben kívülről rájuk erőltetett programos szembenézésben mára lelkileg kissé megnyomorodtak: az újraegyesülés eufóriája elmúlt, a permanens bűntudat gazdasági előnyökre váltása pedig egy idő után már nem elég az egészséges nemzeti önbizalom újratermeléséhez. Tudják ugyan, hogy (még) övék az unió, de nem mondhatják. A német társadalom épp ezért szóban és tettben rohamléptekkel polarizálódik: egyszerre van jelen az Udo Ulfkotte könyvéből ismert, a politikai-gazdasági elit által kézivezérelt, folyamatosan cenzúrázó, s olykor kínos tényeket szisztematikusan elhallgató mainstream média, illetve a migránsszállásokat módszeresen gyújtogató, xenofób és antiszemita militáns szélsőjobb és szélsőbal. (Hogy mi a weimarizálódás vagy a szovjetizálódás előjátéka, az mindig csak utólag derül ki.) A szómágia, a mindenen elhatalmasodó „újbeszél” (ne feledjük: még az össznémet kancellár asszony is az NDK-s hivatali bikkfanyelven szocializálódott) azonban csak átmenetileg képes uralni a reáliákat. Egy retorikai kisebbség a politikai korrektség hitelveinek jegyében nyomja el a csendesen morgolódó többséget – az akut német belpolitikai probléma pedig a vázolt erőviszonyok miatt egyben európai demokráciadeficit is.

Fájdalom, ebbe az arrogáns német minoritásba beletartozik a jobb sorsra hivatott Angela Merkel is, aki csúfondáros módon épp korporatív nagykoalíciót vezet, s aki egy sűrű évtized alatt meglehetősen belefáradt a hatalomgyakorlás megpróbáltatásaiba. Nem, nem csupán a németországi migránsválság történelmi bűnné növekedett félrekezeléséről van szó: az alkalmatlan junckeri uniós elit makacssága miatt most már Európa túlélése a tét. A józan eszüket a krízisekben is megőrző, a talpraesett Cameron által zsarolóképes vezetővel rendelkező britek potenciális kiválásával az unió visszatérne a sematikus német–francia tengelymodellhez: a függelékekkel együtt ezt csúfolják mag-Európának, kétsebességes unió­nak. Ez egyúttal a nagy történelmi kísérlet fiaskójának duzzogó beismerése is volna, hiszen Közép-Európa „hálátlan” és renegát (képes a saját érdekeit felismerni és képviselni); Dél-Európa csekély kivételekkel gazdasági kudarctörténet (a görögök lélekben már le is váltak a centrumról, feladva például a határőrzés periferikus evidenciáját); Észak-Európa pedig (a karakán Dánia kivételével) migránskérdésben a permanens harakiri állapotában van.

A magunió sem az amerikai, sem az ázsiai gazdasági gyarmatosító szándékoknak (nemzeti és uniós szuverenitást felszámoló, egyoldalú „szabadkereskedelmi szerződéseknek”) nem tud egyedül ellenállni. Vagyis ami van, az senkinek nem jó: újratervezés szükséges, mert az eddigi modell a működésképtelenség jeleit mutatja. Egy újratárgyaláson pedig mindenki nyerhet, kivéve a németeket: nekik engedniük kellene kiváltságaikból. (Ezek oly mértékű kivételezettségek, hogy még a válságon is gyarapodtak.) Mivel érthető módon nem szeretnének önként és dalolva visszakozni, illetve minimalizálni akarják veszteségei­ket, a közelgő uniós csúcs előtt a hét végén megindult a szájkarate. A demokratikus berendezkedés nem zárja ki, hogy a német média ne legyen tele címeres gazemberekkel – nemcsak ulfkottei, hanem krisztusi és mózesi mérce szerint is.

A Bild am Sonntag Megmenthető még Európa? című összeállításában (ahol Európán „a német Európa” értendő) az antimerkeli migránspolitikát képviselő, a tágabb európai érdekek mögé koalíciót toborzó Orbán Viktor már diabolikus színben tűnik fel. Sebastian Pfeifer képes volt azt hazudni, hogy „Orbán váltotta ki a humanitárius válságot, amely cselekvésre kényszerítette Angela Merkelt”. Erre még Orwell is elismerően csettintene, sőt talán még virtuálisan koccintana is Goebbelsszel. (Elnézést, George…) Talán abban bíznak a Bildnél: a rövid emlékezetű német olvasóba egy idő után már az is belesulykolható lesz, hogy Orbán hívta meg Európába a potenciális erőszakolókat és terroristákat! Sőt, a cél érdekében demokratikusan szelfizett is velük, miközben az addig tétlen németek és osztrákok kénytelenek voltak kétségbeesett kerítés­építésbe fogni. Szegény, szerencsétlen Angela ebben a fantáziadús interpretációban az orbáni fifika hatására „megnyitotta a német határokat, és azóta nem tudja bezárni”, ám ettől még alkalmasnak tartja magát a kancellárkodásra. Így lett hát Orbán Merkel „leggonoszabb és legerősebb ellenfele”, aki „szétrombolhatja az uniót”. Az ok és okozat pedig menjen panaszra a strasbourgi bírósághoz. Sebastian Pfeifer nem azonos a jéghokissal, sem azzal a filmes szakemberrel, aki az Óz-animáció különleges effektjeiért felel; s értelemszerűen az 1982-ben elhalálozott ornitológus sem értekezhetett Orbánról mint Merkel-buktató „jómadárról”. Leginkább a német Szelestey Lajosként tudom elképzelni.

A Welt am Sonntagban viszont Robin Alexander és Manuel Bewarder keresetlenül „ellencsászárnak” nevezte Orbánt; bele sem gondolva, hogy akkor Angela a császárnő. Ugyanakkor szerintük az Orbán körül csoportosuló, Bulgária- és Macedónia-párti közép-európaiaknál „veszélyesebbek a pártütők Merkel saját soraiban”. Ebből az elszólásból is látni: markáns német belpolitikai, előre hozott választási harc is ez a javából. Az egy dolog, hogy a Lajtán inneni világ nem akarja mulandó német érdekeknek beáldozni jövőjét és kultúráját; de a németek sem feltétlenül akarnak immár a német közvéleményt negligáló vezetőt maguknak. A Spiegel a ráolvasás, vuduzás és ellencsászározás helyett világosabban fogalmazott: az uniós csúcson „példátlan konfrontáció” alakulhat ki, miután Orbán Viktor „már most nyíltan hangulatot kelt Merkel Törökországgal kötött paktuma ellen, és néhány kelet-európai szövetségesével megpróbálja puszta erőszakkal feltartóztatni a menekültáradatot”.

A visegrádi csúcs után ez már nem egyszerű hangulatkeltés. Most hagyjuk, hogy mi az a „puszta erőszak” (talán a határőrzés a feltett kezek helyett), de ez a paktum, amelyben a korábban leszólt, de nagy zsarolópotenciállal bíró Erdogan úgy megalázta Merkelt, mintha az isztambuli bazárban alkudozna vele, sem a német, sem az uniós büszkeséget nem acélozza. Így aztán valóban lehet, hogy Merkel hazai ellenlábasai „titokban Orbánnak drukkolnak”. De miért titokban? Miért a magyar kormányfő háta mögé bújva kell bírálniuk Merkel „morális imperializmusát”? Még a végén kiderül, hogy nem csupán egy ajnározott „államnő” lehet államférfi…

Csontos János - ]]>www.magyaridok.hu]]>