Ma 2021 május 12. Pongrác napja van. Holnap Szervác, Imola napja lesz.
csontos-janos.jpg

Csontos János: Újratárgyalás előtt áll Európa

Flag

Szöveg méret

1
Átlag: 1 (1 szavazat)

Két világháborút veszítettünk el a németek oldalán a XX. században; botorság volna hát a XXI. században bekötött szemmel utánuk masíroznunk a szakadék felé.

Autót (amíg józan profitérdekből és hiperkorrekt elbutulásból eredően alulképzett muszlim munkanélküliek tömegére nem cserélik az őshonos szakembereket a szalagok mellett) egyelőre tudnak gyártani, ez ügyben a félmillió kecskeméti Mercedes tükrében eredményesen üzletelünk is velük – ám a háborúkat száz éve valahogy rendre az ellenlábasok nyerik.

Konrad Adenauertől Helmut Kohlig soha nem is tévesztették szem elől, hogy nekik a dupla fiaskó után inkább a békét kell megnyerniük: ezt a projektet közkeletűen Európai Uniónak szokás nevezni. A franciáknak, akik még halványan emlékeznek a Gloire időszakára, hízelgett, hogy a történelmi megbékélés jegyében Bonn, majd Berlin új kontinentális tengelyhatalommá emelte őket; a birodalmi központot a figyelemelterelés érdekében kiszervezték a jelentéktelen Brüsszelbe (a „mesterséges megtermékenyítéssel” létrejött Belgium még kormány nélkül is huzamosan elműködget); a folyamatos keleti bővítéssel pedig a piacszerzés gondját is egy emberöltőre kipipálhatták. Tartott a biznisz egészen addig, míg az elpuhult jóléti Európának szembe nem kellett néznie a demográfiai önsorsrontásból származó fenntarthatatlanság közeli rémével. A nagymérvű vendégmunkás-, majd migránsimport szembeötlő civilizációs veszélyeit a politikailag korrekt agymosással igyekeztek semlegesíteni, de a valóság felülírta a laboratóriumi fikciót: az ellenpéldák a zabolátlan kölni karneváli hangulattól a szexuális vészhelyzetből fakadó bécsi homoerotikus pedofil erőszakon át a párizsi terrorista népirtásig ívelnek. Előre látható volt, hogy a pipogya struccpolitika előbb-utóbb struccpecsenyében végződik.

Igazából nem a német népről beszélek, amely a megtépázottság ellenére korántsem veszítette el erényeit; hanem egy kisebbségről: bizonyos németekről. Szegény németek a történelemmel való, nem csekély részben kívülről rájuk erőltetett programos szembenézésben mára lelkileg kissé megnyomorodtak: az újraegyesülés eufóriája elmúlt, a permanens bűntudat gazdasági előnyökre váltása pedig egy idő után már nem elég az egészséges nemzeti önbizalom újratermeléséhez. Tudják ugyan, hogy (még) övék az unió, de nem mondhatják. A német társadalom épp ezért szóban és tettben rohamléptekkel polarizálódik: egyszerre van jelen az Udo Ulfkotte könyvéből ismert, a politikai-gazdasági elit által kézivezérelt, folyamatosan cenzúrázó, s olykor kínos tényeket szisztematikusan elhallgató mainstream média, illetve a migránsszállásokat módszeresen gyújtogató, xenofób és antiszemita militáns szélsőjobb és szélsőbal. (Hogy mi a weimarizálódás vagy a szovjetizálódás előjátéka, az mindig csak utólag derül ki.) A szómágia, a mindenen elhatalmasodó „újbeszél” (ne feledjük: még az össznémet kancellár asszony is az NDK-s hivatali bikkfanyelven szocializálódott) azonban csak átmenetileg képes uralni a reáliákat. Egy retorikai kisebbség a politikai korrektség hitelveinek jegyében nyomja el a csendesen morgolódó többséget – az akut német belpolitikai probléma pedig a vázolt erőviszonyok miatt egyben európai demokráciadeficit is.

Fájdalom, ebbe az arrogáns német minoritásba beletartozik a jobb sorsra hivatott Angela Merkel is, aki csúfondáros módon épp korporatív nagykoalíciót vezet, s aki egy sűrű évtized alatt meglehetősen belefáradt a hatalomgyakorlás megpróbáltatásaiba. Nem, nem csupán a németországi migránsválság történelmi bűnné növekedett félrekezeléséről van szó: az alkalmatlan junckeri uniós elit makacssága miatt most már Európa túlélése a tét. A józan eszüket a krízisekben is megőrző, a talpraesett Cameron által zsarolóképes vezetővel rendelkező britek potenciális kiválásával az unió visszatérne a sematikus német–francia tengelymodellhez: a függelékekkel együtt ezt csúfolják mag-Európának, kétsebességes unió­nak. Ez egyúttal a nagy történelmi kísérlet fiaskójának duzzogó beismerése is volna, hiszen Közép-Európa „hálátlan” és renegát (képes a saját érdekeit felismerni és képviselni); Dél-Európa csekély kivételekkel gazdasági kudarctörténet (a görögök lélekben már le is váltak a centrumról, feladva például a határőrzés periferikus evidenciáját); Észak-Európa pedig (a karakán Dánia kivételével) migránskérdésben a permanens harakiri állapotában van.

A magunió sem az amerikai, sem az ázsiai gazdasági gyarmatosító szándékoknak (nemzeti és uniós szuverenitást felszámoló, egyoldalú „szabadkereskedelmi szerződéseknek”) nem tud egyedül ellenállni. Vagyis ami van, az senkinek nem jó: újratervezés szükséges, mert az eddigi modell a működésképtelenség jeleit mutatja. Egy újratárgyaláson pedig mindenki nyerhet, kivéve a németeket: nekik engedniük kellene kiváltságaikból. (Ezek oly mértékű kivételezettségek, hogy még a válságon is gyarapodtak.) Mivel érthető módon nem szeretnének önként és dalolva visszakozni, illetve minimalizálni akarják veszteségei­ket, a közelgő uniós csúcs előtt a hét végén megindult a szájkarate. A demokratikus berendezkedés nem zárja ki, hogy a német média ne legyen tele címeres gazemberekkel – nemcsak ulfkottei, hanem krisztusi és mózesi mérce szerint is.

A Bild am Sonntag Megmenthető még Európa? című összeállításában (ahol Európán „a német Európa” értendő) az antimerkeli migránspolitikát képviselő, a tágabb európai érdekek mögé koalíciót toborzó Orbán Viktor már diabolikus színben tűnik fel. Sebastian Pfeifer képes volt azt hazudni, hogy „Orbán váltotta ki a humanitárius válságot, amely cselekvésre kényszerítette Angela Merkelt”. Erre még Orwell is elismerően csettintene, sőt talán még virtuálisan koccintana is Goebbelsszel. (Elnézést, George…) Talán abban bíznak a Bildnél: a rövid emlékezetű német olvasóba egy idő után már az is belesulykolható lesz, hogy Orbán hívta meg Európába a potenciális erőszakolókat és terroristákat! Sőt, a cél érdekében demokratikusan szelfizett is velük, miközben az addig tétlen németek és osztrákok kénytelenek voltak kétségbeesett kerítés­építésbe fogni. Szegény, szerencsétlen Angela ebben a fantáziadús interpretációban az orbáni fifika hatására „megnyitotta a német határokat, és azóta nem tudja bezárni”, ám ettől még alkalmasnak tartja magát a kancellárkodásra. Így lett hát Orbán Merkel „leggonoszabb és legerősebb ellenfele”, aki „szétrombolhatja az uniót”. Az ok és okozat pedig menjen panaszra a strasbourgi bírósághoz. Sebastian Pfeifer nem azonos a jéghokissal, sem azzal a filmes szakemberrel, aki az Óz-animáció különleges effektjeiért felel; s értelemszerűen az 1982-ben elhalálozott ornitológus sem értekezhetett Orbánról mint Merkel-buktató „jómadárról”. Leginkább a német Szelestey Lajosként tudom elképzelni.

A Welt am Sonntagban viszont Robin Alexander és Manuel Bewarder keresetlenül „ellencsászárnak” nevezte Orbánt; bele sem gondolva, hogy akkor Angela a császárnő. Ugyanakkor szerintük az Orbán körül csoportosuló, Bulgária- és Macedónia-párti közép-európaiaknál „veszélyesebbek a pártütők Merkel saját soraiban”. Ebből az elszólásból is látni: markáns német belpolitikai, előre hozott választási harc is ez a javából. Az egy dolog, hogy a Lajtán inneni világ nem akarja mulandó német érdekeknek beáldozni jövőjét és kultúráját; de a németek sem feltétlenül akarnak immár a német közvéleményt negligáló vezetőt maguknak. A Spiegel a ráolvasás, vuduzás és ellencsászározás helyett világosabban fogalmazott: az uniós csúcson „példátlan konfrontáció” alakulhat ki, miután Orbán Viktor „már most nyíltan hangulatot kelt Merkel Törökországgal kötött paktuma ellen, és néhány kelet-európai szövetségesével megpróbálja puszta erőszakkal feltartóztatni a menekültáradatot”.

A visegrádi csúcs után ez már nem egyszerű hangulatkeltés. Most hagyjuk, hogy mi az a „puszta erőszak” (talán a határőrzés a feltett kezek helyett), de ez a paktum, amelyben a korábban leszólt, de nagy zsarolópotenciállal bíró Erdogan úgy megalázta Merkelt, mintha az isztambuli bazárban alkudozna vele, sem a német, sem az uniós büszkeséget nem acélozza. Így aztán valóban lehet, hogy Merkel hazai ellenlábasai „titokban Orbánnak drukkolnak”. De miért titokban? Miért a magyar kormányfő háta mögé bújva kell bírálniuk Merkel „morális imperializmusát”? Még a végén kiderül, hogy nem csupán egy ajnározott „államnő” lehet államférfi…

Csontos János - ]]>www.magyaridok.hu]]>

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Titkok és talányok (12) Vetítő (37) Kultúra (6) Gazdaság (657) Tv fotel (65) Sport (729) Mozaik (83) Emberi kapcsolatok (36) Flag gondolja (33) Irodalmi kávéház (505) Gasztronómia (539) Szépségápolás (15) Tereb (140) Belföld (6) Életmód (1) Nagyvilág (1454) Egészség (50) Történelem (14) Jobbegyenes (2023) Mozi világ (440) Heti lámpás (255) Mondom a magamét (5288) Autómánia (61) Rejtőzködő magyarország (171) Alámerült atlantiszom (142) Politika (1578)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>