„Azon földbirtokos vagy kormány, mely az aviticitas (ősiség) eltörlését gátolná, magának lenne legnagyobb ellensége, mert egy puszta ideának, mely inkább a heraldikába, mint a 19-ik századba illő, feláldozná a legközelebb hasznot, s úgyszólván egy egyszerű ládát, melyben sok arany van, adna egy szépen megaranyozottért, melyben azonban semmi sincs. (…)” Vagy gondoljunk csak a „megpénzesült” hollandus és az eladósodott gazda “Simaházy” beszélgetésére.

A magyar paraszt, „földmíves” későbbi, némileg elidegenítő terminussal: „agrármunkás” következetesen használt politikai elvdeklaráló eszköz volt és maradt. Tényleges gazdasági, sőt kulturális szerep helyett; szimbolikus jelentőségűvé vált, társadalmi szempontból értéke fokozatosan devalválódott. Ez elsősorban a korai szociáldemokrata „gesztusoknak” (lásd. Károlyi Mihály kápolnai földosztása, és később 1931-ben „Tiétek a föld…” c. röpirata, amelyben felszólította a magyar proletariátust, munkásokat a parasztság elvi és gyakorlati támogatására, a KMP élén; lényegi szempontból meglátása helyes volt, de politikai szempontból illuzórikus felvetés maradt) és 1945 után megvalósuló szocialista, központosító, bizalmi alapú és földfosztó- és osztó „reformoknak” volt köszönhető (’45-ös, ’67-es és a későbbi erőszakkal keresztülvitt földreformok és az azt követő hároméves majd ötéves tervek).

Bár a szegényparasztság részéről fölmerülő földigény jogos és az előző rendszer kritikája helytálló volt (ahogyan a földosztás szociáldemokrata irányelve is), sebeik elevenen égtek, a földviszonyokat, de leginkább a vidék, a földművesek jellegzetes, egyedi problémáit nem sikerült megfelelően rendezni, sőt tovább rontottak rajta. Csalódottságuk mélyült. Továbbra is (akárcsak az elmúlt évszázadokban) a „társadalom” peremvidékére kiszorulva, Bibó szavaival „passzív közönybe” burkolóztak. Valójában a kérdés, hogy: „Kié a föld?”, a magyar közéleti viszonyok között valahogy mindig tisztázatlanul maradt, és kimondva vagy kimondatlanul, de a mindenkori politika céleszközévé vált. Idézzük ide a fentebb befejezetlenül maradt Széchényi szövegrészlet végét: „(…) De így cselekedni se kormánynak, se nemzetségi főnek nem szabad, mert ők nemcsak magokéi, de főképp a közönségéi, a hazáéi.” Következő mondataiban Széchényi már szerényen „okoskodásnak” nevezi dorgálását, de értő olvasása továbbra is ajánlott a mai „fők” számára.

A szövetkezeti rendszer bevezetését követően (pl.) az Alföld bizonyos régióiban tömegesen szegényedtek, üresedtek ki el az egykor viszonylagosan működő gazdaságok, nagybirtokok.

A nagybirtokosok elmenekültek, így a földek állatállománya elpusztult, földművelő eszközeik tönkrementek. Az átmenet hiányában az emberek tömegesen vándoroltak ki a kistérségekből, falvakból és hagyták el korábbi természetes, tradicionálisnak mondható mesterségeiket (a többség nem élt a felajánlott, ingyen, családi mértékben megművelhető, megszerezhető földekkel) és inkább választották a városi, ipari munkalehetőségeket és munkásokká, „proletárokká” váltak. Lényegében a földművelő tudás és a családon belüli folyamatok sérültek; sok parasztcsalád eltűnt, asszimilálódott a városi életbe.

A parasztság többszörösen „elidegenedett” tehát attól, ami eredendően a sajátja volt.

Gyökereiktől mind a nagybirtokos, mind a szocialista, tervgazdálkodási „rendszerben” megfosztották őket és hiába a 1994-es földreform, lényegi kárpótlásuk elmaradt. „botrányos(abb) jelenség; ugyanis természetellenes az, hogy gyökértelenek legyenek azok, akik a földet művelik.” – írja a francia filozófus Simone Weil. Esetükben az idegenség a napjainkig jelen lévő, megoldatlan, felháborító probléma. Az egyik első számú feladata a ma politikájának továbbra is a vidék, a földművelők és az agrárszférából élő emberek egzisztenciális, szellemi felemelése, helyzetük hosszú távú biztosítása és tisztázása kell, hogy legyen. A megvalósulás egyik első lépése a tisztességes, rendezett birtokstruktúra kialakítása kell, hogy legyen, azaz: önállóságuk, megbecsültségük állami szintű elismerése, deklarálása. Hiszen gyökértelenségük pontosan ennek a kinyilvánításának hosszú idő óta fennálló hiányából adódik.

A földkérdés körül kialakuló ideológiai-politikai harcok hosszú távú következményei tragikusnak bizonyultak és ellehetetlenítettek minden problémamegoldást. A parasztság frusztrációja, gyakori szegénysége a „történelmileg” sajátságos élethelyzetének – a városi polgárság, az értelmiség szemszögéből nehezen belátható – nehézségeiből, sajátos normarendszeréből és kirekesztettségéből ered. Megalázottsága a „várossal” szemben még ma is érezhető, megtapasztalható tény.

A „paraszt” időközönként áldozatául esik a rendelkező, utasító állam önkényének, vagy nagylelkűségének, és áldozatául eshet a nagybirtokosok monopol helyzetéből eredő repressziónak, de „latifundiumok” alól felszabadító újpolitikai elit felelőtlenségének is.

Bizalmatlanságuk, idegenségük folyamatos, állandó. Magyarország ebből a szempontból még az „unióba” való csatlakozásunk pillanatában is jelentős „történelmi” hátránnyal küzdött. Ez azóta sem változott. Megjegyzés: Talán idővel beismerhető lesz, hogy végzetes hiba volt szétverni; elavultságukra, meghaladottságukra hivatkozva az ún. „gazdapártokat, agrárpártokat” (ez sem a közelmúlt politikai nóvuma), amelyek a leginkább, jellegükből adódóan képesek voltak meggyőzni, képviselni (rendszerváltást követően is) az ún. agrárpiacra besorolódott embereket, a vidéket.

Jelenleg úgy látszódik, hogy az új földreform és földosztás kedvezményezettjei és sértettjei valamiféle sajátos, az előző két – korábban már – „megbukott”, „ellehetetlenült” rendszer kritikus elegyébe kerülnek. A feudális és bizalmi viszonyok közé. A „semmiből” előtűnő, politikai untermannok, aranykalászos gazdák (Mészáros Lőrincz, Lázár testvérek stb., ki-ki tetszése, ízlése szerint válogathat), karrierpolitikusok és térségi, kistérségi nagyvállalkozókon keresztül újraépül a nagybirtokosi rendszer, amelynek elsődleges célja a profittermelés és haszonszerzés lesz. Így fokozatosan ellehetetlenítik a kisgazdaságok működését (nyilvánvaló, hogy a nagybirtokosok, nagygazdák nem fognak piaci engedményeket tenni a „kisebbek” felé, vagy gazdasági konglomerátumokat létrehozni), áraikat agyonnyomják és a rövidtávú munkavállaló, idénymunkás, bérmunkás, többnyire iskolázatlan réteget hagyják földjeik közelében. A kis- és magángazdaságokat működtető vállalkozók elhagyhatják (főként a büszke fiatalok), eddigi tevékenységüket, vállalkozásaikat felfüggeszthetik és a valamelyest biztosabb megélhetést ígérő nagyvárosokba költözhetnek. Azaz: vidékre jelenleg is jellemző függőségi viszony, a kiszolgáltatottság tovább mélyülhet.

Szomorú, de szigorú tusvonal húzható a ’30-as évektől kezdődően jogosan fölmerülő és megoldatlanul hagyott problémáktól, a szocialista kényszerpályáján át a ’90-es évektől a napjainkig tartó „földügy-revízióként, kárpótlásként” induló agrárgazdasági program és helyzet között: gazdasági válság(ok), munkanélküliség, elszegényedés, eszközhiány, tőkehiány, kidolgozatlan és bizonytalan birtokstruktúra, a megfelelő politikai akarat, a stabilitás hiánya, a profitelvűség (ismétlődő mintázatok). Ne legyenek illúzióink, az aggodalmunk nem alaptalan.

Ésszerű, értékszervező agrárpolitika, a vidék többirányú integrációjának elősegítése nélkül nem érhető el átütő eredmény. A nagyüzemi, nagybirtokosi előnyökkel kapcsolatban leggyakrabban emlegetett termelékenységre, hozadékra, gazdaságosságra vonatkozó érvek szinte minden szakirodalomban, esettanulmányban (még konkrét gyakorlatban is) megdőlni látszanak. Ugyanakkor jól látható (és a közvélemény is erre hajlik), hogy a megfelelően támogatott, megszervezett kisbirtok-struktúrának stabilizáló, munkaerő-megtartó funkciója van (erre lenne a legnagyobb szüksége az országnak, nem a pedig a megalázó közmunkaprogramra). Ez az alapvető gazdasági szinten túl politikai-, társadalmi- és ökológiai szinteken is megnyilvánul.

A gazdasági- és reálfolyamatok jelenlegi nagybirtokosi, haszonelvű leegyszerűsített kezelését támogató politikai gondolkodás azonban nem tud mit kezdeni a mezőgazdasággal, az agrárszektorral, mely valójában nem a piaci versenyszféra terepe. Sokkal fontosabb annál, hiszen lényegi eleme a föld, amit óvni, védeni kell; nem pedig elherdálni, bevetni, tönkretenni pl. energianövényekkel, s ráadásul nem csak a profitszerzés, hanem a helyi megélhetés, érték és kultúrateremtés színtere is kell, hogy legyen.

]]>www.tutiblog.com]]>