Ami egyszerre volt vízválasztó és lassan érlelődő történelmi esemény. Ami összefoglalta mindazt, amit a nemzet elvárt önmagától a korábbi századokban, és ami előkészítette a béke és a gazdagodás, az önbizalom és bizony az önáltatás – visszatekintve – oly szép, századfordulós korszakát. Ha oly szánalmasan rövidet is.

1848 márciusa, és ami erre következett, az az esemény, amire úgy emlékeztünk és emlékezünk végig a poklos 20. század évtizedein, mint ami reményt adhat, viselkedési mintát, elszánást és türelmet. Ilyen forradalmunk csak nekünk volt Európában, Petőfi szóhasználatával élve hálásak lehetünk érte „a magyarok Istenének”. Történészek hada próbálja összehasonlítani és valahogy „közös nevezőre” hozni a nagy nemzetek államalapító és nemzetteremtő forradalmait, az angolt, az amerikait, a franciát. A világrendítő események, a hatalmas és démoni férfiak, a lelket formáló eszmék kavargásából számtalan közös pontot villanthat meg a figyelem az újkor kezdetének ezen a földabrosznyi mátrixán.

De a mi forradalmunk nem lett nemzet fölötti esemény, és így nem lehetett utánozni való példa sem, nem is azért tört ki, és harcolta meg a maga harcait. S persze az akkori európai erők meg is tettek mindent, hogy ne is váljék históriai példává – az eszközök ismerősek azóta is: ilyen a nyílt erőszak, a közönynek mímelt vagy az európai érdeknek hazudott alattomosság… Az önmaga erkölcsi felsőbbrendűségére oly büszke Európa, azaz Európa nagy nemzeteinek szövetsége mindig szívesebben viselte el a diktatúrákat, ha azokkal szövetkezhet, ha azokon gazdagodhat, mint a peremvidéki kis nemzetek szabadságmozgalmait és önazonossági törekvéseit, amelyek mindig távlatos bizonytalanságot hordoznak, vagy csak emlékezteti őket hajdani jobbik önmagukra. Keservesen tapasztalhattuk ezt 1849 után, az első és a második világháború végén, a Kádár-rezsim „konszolidációja” idején, vagy még egy-két évvel ezelőtt is, amikor a nyílt nemzetellenesség volt a kormányzati politika meghatározó ismérve.

De mindez nem érdekelte Petőfiék forradalmát, most ne foglalkoztasson bennünket sem.

Amit megalkotott ez az alig másfél esztendő, 1848–49, az nem volt se több, se kevesebb, mint az, amit így nevezünk: a magyar nemzet. Vannak benne ugyan lentebb és magasabban élők, városiak és parasztok, vannak alföldiek és dunántúliak (az események centrumából, Pestről nézve tagolódik így az ország), és nem ok nélkül van ott az unió szó a Tizenkét pont egyikeként: Erdély is tagja a magyar nemzettestnek. A magyar forradalomban minden együtt volt. A váratlanság, az egyre fokozódó hevültség, a jog és a költészet, a tavasziassá vált élet és az édes haza védelme, de ott a végítélet és ott a mártírium is.

És ennek a forradalomnak volt tere is meg ideje is. Országnyi tér, a Kárpát-medence egésze mozdult meg, és lett hősi események helyszíne, és volt idő arra, hogy olyan emberi nagyságok találjanak szerepet, akik soha ilyen nagy számban nem éltek és küzdöttek egyazon időben. És azért is lett 1848–49-es a magyar forradalom, mert kerültek krónikásai is. Akik cselekedtek, mert szükség volt őrájuk is, de akik a tettel egy időben le is írták, amit a forradalom sugalmazott nekik. És a túlélők – Arany, Jókai, Kemény Zsigmond, Tompa meg a többiek – tudták pontosan, hogy történelmet írt-íratott velük a sors. A történet pedig az emlékekben már mitológia.
 

A magyar nemzet önmagáról alkotott képének, a Himnusznak megalkotója, Kölcsey ismert egy szót, soha senki más nem használta, ő is csak egyszer írta le, és ő is naplóban, ő is csak önmagának. (Meg nekünk.) A múltról beszél és az emlékező ifjúságról, a hazáról: „…minden oly öszvehangzó… Messzevágy és honszerelem, szabadság és szívlekötés, lángerő és olvadozás…” Szívlekötés – tanuljuk meg ezt a szót. Ilyent csak a reformkor találhatott ki. És értsük rajta azt a patrióta meghatározottságot, ami önkéntes vállalás is. A személyiségnek olyan szabadságát jelenti ez a szó, amely a lélek legmélyén vállal közösséget mindazzal, amit a haza jelent: embertársainkat, a nyelvünket, a múltat és a jövőt.