Ennél azonban sokkal többről van szó. Búcsúleveléből világosan kitűnik, hogy az európai nacionalizmus legendás alakja, az Új Jobboldal egyik meghatározó teoretikusa, a kiváló történész és esszéista valójában földrészünk iszlamizációja és lakosságcserés gyarmatosítása elleni riadónak szánta prométheuszi gesztusát.

„(...) Életem alkonyán, a francia és európai hazámra leselkedő óriási veszélyek előtt kötelességemnek érzem, hogy cselekedjek, amíg még van hozzá erőm. Úgy hiszem, fel kell áldoznom magam, hogy megtörjem a bennünket sújtó letargiát. Felajánlom azt, ami még az életemből maradt, a tiltakozás és a megalapozás szándékával. Egy kiemelkedően szimbolikus helyet választottam, a párizsi Notre-Dame katedrálist, amelyet tisztelek és csodálok, és amelyet régebbi kultuszok helyén emelt őseim géniusza, legkorábbi eredetünkre emlékeztetve.

Amikor annyi ember válik életük rabszolgájává, az én tettem az akarat etikáját testesíti meg. Megölöm magam, hogy felébresszem a bóbiskoló lelkiismereteket. Fellázadok a beletörődés, a lélek mérgei és a tobzódó egyéni vágyak ellen, amelyek lerombolják nemzeti kötődésünket és nevezetesen a családot, több évezredes civilizációnk belső talapzatát. Miközben védelmezem minden nép identitását a saját otthonában, fellázadok a mi népességeink lecserélését célzó bűncselekmény ellen is. (...)”

Dominique Venner egész élete az elvek és tettek tökéletes egységét példázza. 1935-ben született, 18 évesen önkéntesnek jelentkezik az Algériában harcoló francia haderők soraiba. Leszerelése után a radikális nacionalista Jeune Nation (Ifjú Nemzet) mozgalom egyik vezetőjeként az országa katonai mozgósítását szabotáló kommunisták elleni büntetőakciókkal teszi magát ismertté. Később az algériai fehér telepesek földalatti szervezete, az OAS szimpatizánsaként 18 hónapra börtönbe kerül. Szabadulását követően teljesen átértékeli addigi aktivista pályáját, és nagy hatású politikai-stratégiai manifesztumaival lényegében megteremti a modern európai szélsőjobb elméleti alapjait. Az általa kidolgozott „européanizmus” (páneurópai nacionalizmus) a korábbi soviniszta beidegződésekkel szakítva nem az európai nacionalizmusok antagonisztikus, hanem komplementer jellegét hangsúlyozza. Ugyanakkor Marx, Lenin és Gramsci olvasásából ihletetten a kommunista szervezési módszerek átvételét javasolja, önfeláldozó és fegyelmezett „politikai katonák” kiképzésére buzdítva a nacionalista mozgalmakat. 1963-ban megalapítja a programadó című és tartalmú Europe Action folyóiratot. Ebben a vállalkozásában Alain de Benoist lesz a szekundánsa, és innen már egyenes út vezet az Új Jobboldal szellemi főműhelye, a GRECE létrehozásához. A ’60-as évek végétől felhagy ugyan a közvetlen politizálással, metapolitikai síkon azonban – mindenekelőtt a saját alapítású történelmi szakfolyóirataiban publikált nonkonformista szellemiségű írásaival és neves kiadóknál megjelent hiánypótló könyveivel, köztük számos referenciamunkájával – továbbra is jelentős befolyást gyakorolt az európai identitárius miliőre.

Mivel lelkülete és mentalitása egy született spártaivá tette, talán legfontosabb értéknek a szabadságot tartotta. 2001. április 2. keltezésű levelében ezt írta nekem: „Noha nem beszélem az önök nyelvét, országuk mindig közel állt hozzám. Fiatalon több politikai harcban is részt vettem a szabadságukért harcoló magyarok érdekében. (...) Akkoriban egy magyar szervezet díszoklevéllel tüntetett ki”, és másolatban csatolta a Magyar Szabadságharcosok Szövetsége 1958. március 15-én kiállított „becsületdiplomáját”, amelyet Dálnoki Veress Lajos tábornok adott át neki, annak elismeréseként, hogy az általa vezetett fiatalok 1956. november 7-én megrohamozták, elfoglalták és feldúlták a Francia Kommunista Párt székházát. Ezt a „lázadó szívű” korszakát bemutató önéletrajzában így eleveníti fel a történteket: „A kommunista párt sajtója nagy kirohanásokkal és gyilkosságra uszításokkal igazolta a budapesti felkelés Vörös Hadsereg általi eltiprását. Székházának megtámadása a mi válaszunk, a mi szolidaritásüzenetünk volt a magyar nép számára, amely Kun Béla vörös diktatúrájának összeomlása óta egyike a kommunista rendszer elleni leglázadóbb népeknek Európában” (Le Coeur rebelle, 1994, p. 105).

Dominique Venner önkéntes halála egy par excellence politikai testamentum, a saját vérével megpecsételve. Hirtelen felfedeztük, hogy vannak még reményhordozók, mindenre elszánt jellemek, akik készek feladni a fizikai létezést egy célért, egy eszméért, példamutatásként. „Mindenképpen új, látványos és jelképes tettek kellenek, hogy megrengessék a szendergéseket, felrázzák az elaltatott lelkiismereteket és felébresszék eredetünk emlékezetét. Egy olyan korszakba lépünk, amikor a szavakat tettekkel kell hitelesíteni”, olvasható a halála napján kelt utolsó blog-bejegyzésében.

Alain de Benoist-t egyáltalán nem lepte meg az öngyilkossága. „Régóta tudtam, hogy akárcsak a régi rómaiak, ő is csodálta az önkéntes halált, amelyben a becsület etikájának legmegfelelőbb módját látta az élet befejezéséhez bizonyos esetekben. (...) De mindenekelőtt a stílus embere volt, és leginkább azt az emberi tulajdonságot értékelte, amely nála egyetlen szóra korlátozódott: a tartást. (...) Néha már túlzásig kereste a tartást, a stílust, a lelki emelkedettséget, a szellemi nemességet. (...) Már évek óta nem tudta elviselni, hogy azt látta: Európa kilépett a történelemből, kiürítette energiáját, elfelejtette önmagát. (...) Így tartásról tett tanúbizonyságot a végsőkig, hű maradva a képhez, amelyet önmagának alkotott arról, ahogyan egy szabad embernek kell viselkednie.”

Dominique Venner egy kihalóban lévő elit emberfajta egyik utolsó képviselője volt, amelyet azok alkotnak, akik képesek és készek feláldozni magukat azért, amiben hisznek. Eltűnésük a modern világ dekadenciájának törvényszerű következménye. Tragikus paradoxon, de ezért a világért már nem érdemes feláldozni magukat. Ennek ellenére minden tisztelet korunk hősének, mert ha áldozata hiábavaló is volt, örök mementóként szolgál majd a jövő számára.

MD 2013. V. 29.

Gazdag István -antidogma.hu