Az Agave Könyvek úgy látta, ideje újra kiadni az amerikai sci-fi író Fahrenheit 451 című klasszikusát, a méltán híres elbeszélés mellett pedig néhány rövidebb lélegzetű írás is helyet kapott a frissen megjelent kötetben. Utóbbiak is kivétel nélkül felvonultatják a szerző írásművészetének kivételes oldalait: a remekbeszabott és alaposan kidolgozott ötleteket, a tömör és egyben lírai stílus sodró erejét, és az emberi létezés alapkérdéseiig lehatolni kész, erősen egzisztencialista és társadalomkritikai éllel megfogalmazott gondolatok bőségét. A Fahrenheit 451 viszont kivételes remekmű, nem véletlenül említhető az olyan művekkel együtt, mint Orwell 1984-e vagy Huxley Szép új világa.

A könyvégetés, a tudás hordozóinak fizikai megsemmisítése sötét kísértésként követi végig az emberi civilizáció történetét, az alexandriai könyvtár leégésétől a német nemzetiszocialisták által vezényelt könyvégető orgiákig. Montag, a regény főhőse tűzőr, akinek az a feladata, hogy az illegálisan rejtegetett könyveket a házakkal együtt lángra lobbantsa. Egy olyan világban teljesít szolgálatot, ahol a szobák falai már óriástévék, a szappanoperák főhősei pedig családtagként vesznek részt minden egyes néző életében – legalábbis a tökéletes illúziónak köszönhetően. Az egész ország derűs elhülyülésben leledzik, az erőszakos szórakozás és a tévézés idilljét csak a közelgő háborúról szóló bagatellizált hírek és a könyvégetések cirkusza kavarja csak fel időnként.

Montag egyre inkább úgy érzi, valami hiányzik az életéből, mígnem önmaga számára is megmagyarázhatatlan módon könyvlopásra vetemedik. Nemsokára űzött vaddá válik, akinek furcsa szövetségesei akadnak, miközben jól ismert világa a biztos pusztulás felé halad. Bradbury disztópiájában az a legszörnyűbb, hogy a könyvek által hordozott tudásról, és az emberi létezés sokrétűségét felmutató irodalomról a regénybeli polgárok már önként mondtak le. A szöveg 1953-ban íródott, vagyis a tömegmédia által uralt korszak hajnalán, mégis félelmetesen ismerős a korábban ismert világ pusztulásának leírása. Az egyetemi karok érdeklődés hiányában elnéptelenedtek, az újságok pedig „úgy haltak el, mint az óriási éjjeli lepkék.” Hősünk a civilizáció végpusztulását együtt éli át egy önkéntes hálózat – Bradbury a közösségi média alapvonásait is felvázolta évtizedekkel ezelőtt – tagjaként vészeli át, társaival együtt az a feladat vár rá, hogy a tudást továbbadják.

A szerző végkövetkeztetése nem túl derűs, igaz, a szereplői monológoken keresztül mégiscsak az emlékezés kötelessége mellett tesz hitet, bízva abban, hogy „egyszer abbahagyjuk ezt az átkozott máglyarakást, s azt, hogy a középkorba ugorjunk.”

(Ray Bradbury: Fahrenheit 451 és más történetek. Agave Könyvek, 2013, 230 oldal, 2880Ft)

mno.hu - Szathmáry István Pál