Wittner Mária parlamenti felszólalása Horn Gyulával kapcsolatban új földindulást keltett. Wittner Mária azonban nem szorul rá, hogy megvédjem, Horn Gyulát pedig végképp nem védeném meg, főleg nem Wittner Máriával szemben.

Az elmúlt húsz év egyik legnagyobb szégyene, hogy Horn Gyula vezetésével ’94 és ’98 között azok tértek vissza a hatalomba, akik el sem tűntek.

Emberileg még meg is tudnám érteni, hogy túl erős volt az említett hozzászólás, de amikor arra gondolok, hogy a Nyugati pályaudvar előtt eldördült sortűzben, ’56 decemberében – sokak szerint – Horn Gyula is részt vett mint pufajkás, akkor mindig bevillan: hol maradt az igazságtétel? Az az igazságtétel, amelyet egy egész parlament megszavazott, majd utána egy ’56-os elítélt, Göncz Árpád államfő továbbküldött az Alkotmánybíróság akkori elnökének, Sólyom Lászlónak, aki egyszerűen elvetette a törvényjavaslatot. Nesze neked, Magyarország! Ez az ember aztán a Magyar Köztársaság legmagasabb közjogi méltósága lehetett.

Innen nyílegyenesen vezetett az út oda, hogy 1994-ben egy pufajkás lehetett az ország miniszterelnöke. Ráadásul betársult hozzá az SZDSZ. Ma már tudjuk azonban, hogy még a pufajkás-munkásőr miniszterelnököt is lehet überelni. 2002-ben egy szt-tiszt, a D–209-es lett a magyar miniszterelnök, és azt hiszem, ennél nagyobb szégyene az elmúlt húsz évnek már nem lehetett, hacsak az nem, hogy a különböző kormányok megfeledkeztek rólunk, állampolgárokról, pontosabban arról, hogy lehetőséget adjanak nekünk megtudni a sötét múlt minden rejtelmét, amelyek mintha máig kísértenék ezt az országot.

Szeretnénk választ kapni arra, hogy miért nem vontak felelősségre senkit sem az ’56-os forradalom és szabadságharc leverése utáni törvénytelen megtorlásokért, miért hagyták futni, sőt magas állásokba helyezni az ávósokat… Szeretnénk megtudni azt is, kik a felelősök a nagyfokú történelemhamisításért, amelyet a liberális televízió nap nap után kalapál a fejünkbe. Így aztán a Wittner Mária által elmondottak talán csak hájjal kenegetésnek számítanak egy olyan ember irányába, aki valóban beteg, de élete és hatalma teljében részt vett hazája tönkretételében, a tudatos népbutításban, a hitelek felvételének engedélyezésében, ami által milliók váltak beteggé ebben az országban.

1990-ben mindenki bízott abban, hogy új országot építünk magunknak, majd tényleg elcsattanhat néhány pofon azok arcán, akik azt megérdemlik múltbéli tetteikért. Ezekkel a pofonokkal azonban azóta is adósok vagyunk. Még mindig ott ül a parlamentben egy párt, amely a normális demokráciákban – ahol megtörtént az igazságtétel – már rég be lenne tiltva. Pedig ennek a politikai erőnek a tagjai az 1990-es választások után félelemmel eltelve ültek becsomagolt bőröndjeiken, attól rettegve, hogy előveszik őket. Ne feledjük, ha kellett, egymással is leszámoltak. A húsz év azonban szomorú történéseket produkált számunkra. Csalódtunk. Mert ki gondolta volna, hogy magas kitüntetéseket kaphattak azok, akik felelősei az ország kirablásának. Soha sehol nincs felelős, pedig pontosan tudjuk, kik ők. Megúsztak mindent, de miért? Kitől és miért félünk? Kossuth-díjas besúgók, szt-tisztek, a múltat máig dicsőséggel éltető személyek hadával kell megküzdenünk. És akkor jön Wittner Mária, és uram bocsá’, merészel megszólalni! Má­sok, akiket vele együtt ítéltek el, ’63-
ban már amnesztiával szabadultak.
Ő nem, mert nem tudták megtörni, így még maradt „állami átnevelésen”. De az átnevelés sem sikerült. Mint ahogy Pákh Tibort és másokat sem sikerült átnevelni. Ezek az emberek aztán 2006-ban mégis megkapták a hatalomtól a legaljasabb „kitüntetést”.

Az akkori kormány az ország legnagyobb szégyenére 1500 darab késhegyből emelt egy mementót, a Vaskefét, mindazok számára és figyelmeztetésére, akik az igazi magyar forradalomban mertek gondolkodni. Talán ha a Sztálin-szobrot visszaállították volna, még az sem lett volna olyan gyalázatos tett a forradalmárokkal szemben, mint amit elkövettek a Vaskefe felállításával az úgynevezett Csizma téren. Gyurcsányék az összes forradalmárt megalázták, de sajnos voltak közülük olyanok, akik mégis együtt emlékeztek velük a helyszínen. Ezzel maguk is elárulták a forradalmat, lehet, persze, hogy ezt titokban már korábban is megtették.

Így aztán ne csodálkozzon senki sem, hogy egy volt halálraítélt nem tud, és nem akar megbocsátani egykori elnyomóinak, mert amíg nem történik meg az igazságtétel, addig mindazok, akik pufajkába bújva saját országuk és népük ellen fogtak fegyvert, nem érdemelhetnek őszinte együttérzést. Orbán Viktor miniszterelnök méltóságteljesen járt el, amikor az MSZP azt kérte tőle, járjon közbe, hogy ne bocsássák el Horn Gyulát a kórházból. Emberséget tanúsított azzal az emberrel szemben, aki nemzetközi kitüntetései ellenére is csak egy pufajkás maradt az igazi rendszerváltók számára.