Melyben alaposan, nagy történelmi tudással ő is igazságot tett a szabadságharc méltatlanul meghurcolt fővezérének történelmi perében. (Azért mondom így, hogy „ő is”, mert az akkor fiatal történész, a néhány éve meghalt Kosáry Domokos első publikációját is a Görgey-kép tisztázó korrekciójának szentelte. Ez volt a magja a későbbi, az 1990-es években publikált hatalmas, kétkötetes Görgey-monográfiának.)

A másik ok, amiért gyerekkoromból Pethő Sándor nevére emlékszem, a Magyar Nemzet című napilap alapítása volt 1938-ban. Ez a lap első megjelenésétől kezdve mindig ott volt apám asztalán, a lap nevének sajátos szép tipográfiája azonosult gyerekagyamban annak az újságnak a képével, melyet apám haláláig naponta olvasott. A főszerkesztő Pethő Sándor azokban a nehéz időkben ritka tisztességű, független és kiegyensúlyozott, politikailag nagyon bátor polgári lapot hozott létre. Sajnos nem sokkal később egy autóbalesetben életét vesztette.
A Magyar Nemzet a háború után is életben maradt. Kitéve természetesen Rákosi Mátyás 1948-as hatalomátvételének, majd az elkövetkező, enyhén szólva komplikált évtizedek viharainak. De a zsarnokság különböző fázisaiban is szinte mindig sikerült megőriznie a pártirányítású újságírás hazugságtengerében valamilyen rejtélyes módon megnyilvánuló, leginkább polgárinak nevezhető hangnemét. Ez természetesen gyakran változott, leginkább 1956 forró nyarán Losonczy Géza, a forradalom leverése után börtönben elpusztult, egyébként régi kommunista mozgalmár főszerkesztősége idején.

Én magam, mintegy az apai tradíciót követve (de apám már nem élhette meg), Komlós János hívására 1959-ben szegődtem a lap kulturális rovatához. Rádió- és tévékritikát írtam, olykor könyvekről és színházi bemutatókról számoltam be, majd Pethő Tibor (Pethő Sándor fia) főszerkesztősége idején itt kezdtem tárcákat írni, feltámasztva a magyar újságírás Rákosiék alatt kiirtott régi irodalmi hagyományát (Csurka Istvánnal váltogatva egymást). 35 éven át voltam a lap munkatársa, 1994-ig, amikor számomra egyre elfogadhatatlanabbul kezdett megváltozni a lap irányultsága.

De Pethő Sándor szelleme él. Köszönhetően egy Amerikába szakadt hazánkfia, George Hemingway tiszteletre méltó elszántságának. A sikeres üzletember részben arra fordította – és fordítja ma is – nyereségének bizonyos részét, hogy az alapító emlékét életben tartsa, például úgy, hogy Pethő Sándor-díjat alapított a magyar újságírás, rádiózás és televíziózás arra érdemes képviselői jutalmazására. Ezeket a személyeket válogatott kuratórium emeli ki. Például éveken át Kosáry Domokos, a rendszerváltás utáni Akadémia nagyszerű elnöke: őt csak azért nevezem meg, mert sajnos már nincs közöttünk. Amikor sok éve meghívtak engem is a kuratórium tagjai sorába, örömmel vállaltam, nem csupán a jó ügy érdekében, hanem mert Pethő Sándor neve ellenállhatatlan vonzást jelentett számomra.

Kellemes munkaebédeken szoktuk megbeszélni az évenként kialakuló névsort. Amikor George Hemingway még éttermeket alapított Budapesten, akkor az ő háza táján, amióta eladta ezeket, a Rosenstein Vendéglőre esett a választás. Jó döntés volt. Mindig biztató, ha a tulajdonos maga is főz, mint ebben az esetben. A Pethő-kuratóriumtól függetlenül is többször jártam itt, és kizárólag nagyon jó emlékeim vannak. Impozáns gazdagságú a vadas ételek kínálata, a liba minden elképzelhető variációban megjelenik az étlapon (és nehéz álmaimban). A rendkívüli szakértelmet igénylő báránysültek családja részt vehet a bajnokok ligáján. A nem sablonos édességek közül kiemelném a mézes-mákos palacsintametéltet. Nagyanyó mesterműve is lehetne. Nem tudom, mennyire volt gurmand néhai Pethő Sándor, de ha szerette a jó ízeket, akkor a szelleme jól érzi itt magát közöttünk.

Görgey Gábor, fn.hu