Vicclapról van szó, egy évvel a szerkesztőségben történt mészárlás után talán valakinek érthető is lehet, hogy dühük és fájdalmuk érthetetlen humort szül. Tehetnénk persze nyugodtan idézőjelbe is a humor szót, mert ez a címlap nem szatíra, nem gúny, hanem értelmetlen és otromba provokáció. Nemcsak az iszlámmal – amelyet a főszerkesztő a vezércikkében nevesít –, hanem igazából minden vallással szemben. Ostoba kihívás az eszementeknek, szinte felhívás egy újabb terrormerényletre. De természetesen ne túlozzunk, itt tényleg csak egy viccesnek szánt újságról van szó, nagyobb baj, hogy mások ezt „nagyban játsszák”.

Szaúd-Arábiában a hét végén kivégezték Nimr al-Nimr síita főpapot. Nem tudom, helyi tévé közvetítette-e, de látványos „valóságshow-nak” szánták: nyilvánosan lefejezték. Mellette hasonló sorsra jutott még negyvenhat ember. A bűnlistán első számú bűnük a terrorizmus, de talán többet nyomott a latban a következő vádpont: az uralkodóház ellen szóltak, szervezkedtek.

Személy szerint én igen kedvelem a középkori regényeket, a kor történelmét. Alighanem így lehet ezzel az amerikai székhelyű Amnesty International vezetése is, akik a fránya Közép-Európában egy rendőr kancsal tekintetében is fasizmust vizionálnak, nos, a szervezet látványosan csöndben maradt az ügyben. Akárcsak Barack Obama, a washingtoni elit jó része is. Más okát ugyanis nemigen látom, hogy miért nem háborodtak fel, küldtek ultimátumot és bombát vagy legalább egy rosszalló SMS-t Rijádba. Hiszen civilizált demokráciák csak még civilizáltabb demokráciákkal barátkoznak, és valljuk meg, még mérsékelten civilizált demokráciákban sem szokás politikai okok miatt valakit hóhérbárd alá küldeni.

Márpedig Szaúd-Arábia az Egyesült Államok talán legmeghatározóbb régiós szövetségese. Kap és vásárol milliárddolláros szinten fegyvert, lelkesen nyomon követi a Fehér Ház politikájának minden rezdülését. Washingtonból azonban csak valami feddésnek szánt vigyor érkezett, az sem a politikai gyilkosságok miatt, hanem azért, hogy az ügyben már ne veszekedjenek szunnita szaúdiak a síita irániakkal. A tengerentúli híradóknak nem az volt az érdekes, hogy egyik szövetségesüknél fejeznek. Inkább az irániak dühét bírálták.

Mi ez az egész?

A rijádi vezetés a szíriai válság közepén, a terrorellenes összefogás „mámorában” washingtoni jóváhagyás nélkül nem tehette volna meg, hogy „olajat önt a tűzre”. Hiszen például az említett nafta árát is tengerentúli kérésre verték le, büntetve Oroszországot a krími kalandjáért. Természetesen meglehet, hogy Szaúd-Arábia uralkodója, az ország vezetése a legnagyobb szövetségessel való egyeztetés nélkül ment bele egy, a Közel-Keleten fél tucat háborút, terrorhullámot, vért és szenvedést kiprovokáló lépésbe.

Lehettek belpolitikai okai, meg kellett mutatni, ki az úr a házban, s akkor már mutassuk meg rendesen. Meg az irániak elleni szankcióháború végeztével Teheránnak is „be kellett mutatni”. S ott van természetesen a síita–szunnita ellentét, régiós versengés, a jemeni polgárháború, és nyilvánvaló, hogy az iráni vezetés fején nincs füstszűrős sapka sem.

Mindez lehet.

Mint ahogy nem kizárható az sem, hogy az Egyesült Államok másik nagy térségen belüli szövetségese, Törökország önálló döntést hozott az orosz vadászbombázó lelövésekor. Mert amennyiben ezeket a magyarázatokat kizárjuk, csak egy marad, amit globalizációs világban nevelkedett, legalább három Dallast végigizguló, McDonald’sban sajtburgert kóstolt ember nem is képzelhet el: az Amerikai Egyesült Államok minden nyilatkozata ellenére nem akar békét a Közel-Keleten, vagy csak olyat, amit ő uralhat.

Barack Obamának van Nobel-békedíja, kedvesen mosolyog, afroamerikai – egyszóval csak rendes ember lehet. Róla ilyesmit csak nem képzel el az ember, főleg, hogy hihetetlenül eredménytelen belpolitikai „reformjai” után meghátrálna az amerikai fegyver- és olajlobbival szemben.

De hagyjuk a gúnyt. Egy biztos: akár szándékosan, akár impotenciából az utóbbi hónapokban Washington nem a terror megállítása, hanem éppen annak feltüzelése érdekében tesz.

S a Fehér Ház nem egy vicclap. Legalábbis én így olvastam…

Máté T. Gyula - ]]>www.magyarhirlap.hu]]>