Ma 2021 szeptember 22. Móric napja van. Holnap Tekla napja lesz.
247d084a07297eda38f0127326ecb854.jpg

Gulyás és sztrapacska

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

Amikor Ivan Gasparovic szlovák elnök megvétózta a magyar földrajzi nevek tankönyvi használatát biztosító törvényjavaslatot, hónapokig úgy tűnt, hogy a felvidéki magyarok számára nincs többé „Kárpát-medence”. Ezt a tételt honi történészek megfejelték azzal, hogy a trianoni magyarság számára politikai értelemben igenis megszűnt létezni e fogalom. 

Noha valószínűsíthető ennek az állításnak a szívfacsaró helytállósága, módszeres vizsgálatától el kell tekintenünk, miután a kormányzó elit – bizonyára a takarékosság jegyében – a határon túli magyarok és szomszéd népek viszonyaival foglalkozó kutató- és szakapparátus zömét „nyugállományba helyezte”! Az intézkedéssor kinn- és bennszülött magyarok számára világossá tette, mit is ért a baloldal új „nemzetstratégián”. A koncepció kikristályosodását 2002-ben már jelezte az MSZP-elnök 23 millió román áradatával kapcsolatos rémisztő víziója. Ám az úgynevezett nacionalisták élből a mieinkhez könyveltek a túloldalról másfél millió „magyar anyanyelvű románt”… Most, mikor a nemzet magát nem kímélve már a tudatalattijába tolta Trianont! Így bizony könnyen kárba vész Medgyessy Péter testvéri koccintása a román miniszterelnökkel Erdély elszakításának „örömünnepén”…
Másutt nem így közelítenek az effajta problémákhoz! Az ismert amerikai mondás szerint: „Ha tartós, jó viszonyt akarsz a szomszédoddal, tárgyalj vele úgy, mintha az ellenséged volna.” Mintha. Nos, ettől messze van a megkövült internacionalista bölcsesség, mely szerint csak ártunk azzal, ha segíteni próbálunk idegenbe szakadt véreinknek.
Az utókor immár bátran leszögezheti, évtizedekig hiába nem tettünk szinte semmit a kisebbségi magyarokért, s hiába emlegettük tapintatosan Pozsonyt Bratislavának, helyzetük jottányit sem változott. S nem javult a jószomszédi (v)iszony sem. Ráadásul elhibázottnak bizonyult a rendszerváltás után az egy kaptafára megkötött alapszerződések rendszere, s csalódnunk kellett a nemzetközi kisebbségvédelmi normákkal kapcsolatos várakozásainkban.
A szomszédok konstruktív baráti gesztusai is váratnak magukra. Viszonyulásuk hozzánk gyakorlatilag 90 éve változatlan, s a tacitusi paradoxonnal jellemezhető: „azokat gyűlölik, akiknek ártottak” (tán a mardosó bűntudat miatt?). A ránk erőszakolt „rendezés” után a győzteseknek minden okuk megvolt feltételezni, hogy Magyarország feldarabolása nem lesz következmények nélküli. A zsákmány elvesztése és az esetleges retorziók miatti örökös aggodalom hungarofóbiát, haragot s agressziót ébresztett a kárvallottakkal szemben: kollektív jogfosztást, deportálást, sőt etnikai tisztogatásokat.
S miféle szomszédság az, ha Pozsonyban egy magyar tanárt a szlovák rendőrség meghurcol, mert diákjaival egykori fővárosunk múltjára merészel emlékezni? Ha a szerb média első reakciója a gázmizériában az, hogy a magyarok zárták el a csapokat. (Mert hát a nagy szláv testvér az ortodox karácsonyon csak nem tesz velük ilyet!) Mindebből világosan látszik, hogy prolongált történelmi bajainkkal ma is magunkra vagyunk utalva. Ehhez képest ingatag lábakon áll az az érvelés, hogy ne próbáljunk erőt mutatva politizálni.
Ami a neonacionalizmus manapság sokat citált fogalmát illeti, mint ismeretes, egy konstruktív lelkületű államférfi vezette be még a kilátástalan húszas években, ám a fentiektől eltérő jelentéstartalommal. Klebelsberg Kunó volt az, aki már a századfordulón programot dolgozott ki a kivándorlásban és szórványban olvadó magyarság szellemi-lelki (és anyagi!) megerősítésére. Azaz „a Gróf” nem a nemzetiségek asszimilálásában, hanem saját lehetőségeink, értékeink jobb kiaknázásában látta a magyarság felemelkedésének útját. Ezzel együtt az ellenünk szövetségbe tömörülő utódállamokat okkal nevezte versenytársaknak. Akikhez, mint gulyást a sztrapacskához, napjainkig viszonyítjuk magunkat, legyen szó olimpiai éremversenyről vagy akár az euró bevezetéséről.
A szomszédsági kapcsolatokban egyébként az sem ritka, ha egy politikai elit önszuggesztióból ellenségnek bélyegzi a szomszéd népet, miközben annak eredményeit példának állítja saját nemzete elé. (Ezt tették a magyarokkal az illirista horvátok.) De arra is van példa, hogy a minden vonatkozásban szolidáris testvérnépek keményen képviselik saját érdekeiket. Mint a szlovének a horvát EU-csatlakozás vétójára készülve a Pirani-öböl tengeri határának vitájában. Itt kell rámutatnunk, hogy Magyarországnak még csak határvitája (?) sem volt a területi szempontból akár társállamnak is nevezhető Szlovákiával és Romániával. Nemhogy uniós csatlakozásuk vétójára vetemedett volna… Nem gondolom persze, hogy a görögök hisztérikus macedónellenes bojkottpolitikáját kövessük, feltétlenül törekednünk kell azonban a viszonosságra!
S azt is érdemes fontolóra venni, hogy miként viselik a Kárpát-medencét velünk megülő nemzetek közös történelmünk örökségét. Szomszédainknál a terhes múlt feldolgozása sajátos módon zajlik. Élnek javaival, másfelől a maguk túlkapásait ekképp szublimálták: „A miénket nem adjuk, a másét nem akarjuk.” Csakhogy az első premissza mintha hiányozna a tételből! Vagyis hogy elébb elveszik a másét, s aztán már „jogosan” nem adják a magukét.
Hiába, irgalmatlan nehéz a tükörbe nézés ebben a kölcsönös sérelmekkel terhes régióban! Bibót idézve „a kelet-európai kisállamok nyomorúságából” nem tudunk kikeveredni, míg – mint a házastársak – ki nem beszéljük bajainkat, amelyek súlyosan megterhelik együttélésünket. Szem előtt tartva jeles prédikátorunk intelmét, „az igazság = a tények + szeretet”. Tisztelet, méltányosság és empátia kell hogy jellemezze tényfeltáró buzgalmunkat önmagunkkal és szomszédainkkal szemben egyaránt.
A történtek tényszerű értelmezésére alkalmasint a másik oldalon is volt néhány tétova kísérlet. A Monarchia szétverésében oroszlánszerepet játszó Csehszlovákia bűnrészességét, mi több, gátlástalan kapzsiságát – amelyet a színmagyar Csallóköz elragadásával dokumentál – Rudolf Kucera professzor, a Charta ’77 egyik alapítója is tárgyilagosan megállapította. A nálunk is megjelent kötete bemutatóján azonban három magyar történész volt csak jelen. Pedig kiváló alkalom kínálkozott a tisztázó vitára. Mintha sem a szomszédokra, sem részleges felmentő ítéletükre nem volnának kíváncsiak a „bűnös nemzet” dogmáján felnövekedett magyar történész- és értelmiségi nemzedékek. A helyzet valójában ennél sokkal bizarrabb! Mert ahogy ismerünk identitászavarokkal küszködő zsidó antiszemitákat, a majd évszázados Trianon-trauma, negyvenéves tudattorzító „szövetségi politikánk” s napjaink minősíthetetlen médiaviszonyai „eredményeként” léteznek ma már hungarofób magyarok is, akiknél nemzeti ünnepeink zászlódísze is görcsös vészreakciókat vált ki.
S vajon az egyesült Európa melyik sarkában képzelhető el, hogy egy friss házas asszony nevét – kérésére – „ovátlanítja” a szlovák hivatal, az okmányt mégis „viszszafordítva” honosítják. Úgymond a „hitelesség kedvéért”. Nos, ez több mint skizofrénia! Nemzettudatunk leépülése már megüti azt a mértéket, hogy saját értékvilágunk elé helyezzük az idegent.
S ha már az önmagunkból való kifordulás példáinál tartunk, vizsgáljuk meg a túloldali magyarság elfejlődésének problémáját is! Helyes törekvés, hogy az önáltatásból kigyógyulva szembesüljünk a határon túliak kettős kötődésével, a vegyes házasságban élők tudateróziójával. Vegyük számításba sajátos adottságaikat, értékeiket, egyedi törekvéseiket! Meggyőződésem szerint mindez mégsem lehet fatalista, készséges belenyugvás, hiszen szempontjaik, ambícióik inkább az „ahogy lehet” helyzetben gyökereznek, amelyet nagyrészt a szűkre szabott játéktér, a múltbéli retorziók emléke s diszkriminatív kényszerintézkedések alakítottak ilyenné.
Az autonómia bástyái mögött fejlődő, szervezett, az anyaországgal szoros és inspiráló kapcsolatban álló nemzeti kisebbség más célokat tűz maga elé, mint a történelem oldalvizein evickélő-sodródó töredék etnikum. A magyar határ mentét a gazdaságfejlesztő programokban rendszerint hátra-, a tehervállalásban, migrációs célterületként viszont előresorolták. És sorolják ma is. Lásd a sík vidéken lakó magyarokat sújtó „magassági törvényt” Szlovákiában vagy a krajinai szerbek „befogadását” a Bácskába. Ezért szuverén partner voltukról beszélni autonóm bástyák nélkül éppoly kevéssé meggyőző, mint egy reformpedagógusi nyilatkozat a nevelőszülőkhöz kiadott állami gondozott épségéről és esélyegyenlőségéről. De távol álljon tőlem minden paternalizmus!
A mesterséges elfordító mechanizmusokat „szerves” fejlődésként, kész tényként értelmezni viszont már-már történelmietlen. Emlékezetes, miként apadt el a kisebbségi magyarokban a Jugoszláviával szembeni állampolgári lojalitás a Milosevics-érában. S hogyan szökött fel az anyaország korábban nem sokra tartott presztízse a befogadó-védő gesztusoknak köszönhetően! Majd hogyan állt vissza a tompult apátia a 2004. december 5-i eltaszító ítélet s az anyaország gazdasági-erkölcsi hanyatlása láttán. Még hogy nem számít az „idősebb testvér”, Magyarország mindenkori teljesítménye, „ereje”?
Ahogy szomszédságpolitikánk, nemzetstratégiánk is gyökeres megújításra szorul. A „merjünk kicsik lenni” defetizmusa és céltalansága nem mozgósítja a magyar nyelvi-kulturális közösség energiáit, s így az éleződő versenyben a mindenkori vesztes szerepére kárhoztatik. A véres jugoszláv végjátékban láthattuk, hová vezet az ultranacionalizmus. Ezért a nemzeti érzés konstruktív megjelenési formáját, a Széchenyi-féle patriotizmust kellene erőkifejtésünk motorjává tenni, mely egyszerre érdekvédő, építkező (mint a lengyelek „szervezett munka” programja), s erkölcsi tartást ad a nemzeti közösség tagjainak. Mindemellett a kölcsönös felelősségvállalás élesztőjeként egészséges kontrollt biztosít a kormányzati politika felett is a rövidlátó pártpolitizálással szemben. Ez egyben kijelöli a legitim módon képviselhető nemzeti minimum körvonalait is. Egyfelől tárgyilagos, méltányos, de érdekalapú politika a szomszédsággal, másfelől hagyomány- és értékvédő kultúr- és szociálpolitika idehaza. Ez utóbbi kihúzná a talajt a túlhajtott másságkultusz megélhetési politikusai és a szellemi-lelki „munícióval” is alultáplált, ezért irreális igényeket és destruktív jelszavakat is megfogalmazó ultraradikalizmus talpa alól. Mindehhez persze polgár kell, anyagi és szellemi értelemben is potens középosztály. S gerinces humán és médiaértelmiség, amely példát ad s nem zűrt kavar a köznapi ember fejében.
Beszéljen Janus Pannonius, Szeges-Comenius, Vitkovics, Gozsdu és mások a mi közös Kárpát-medencénk kultúrtörténetéről! Amely bizonyosan nem menthetetlen! Annak ellenére, hogy friss felmérések szerint a szlovák ifjúság több mint kétharmada nem szereti a magyarokat. Gereben Ferenc olvasáskultúra-vizsgálatai szerint viszont a szlovákok legkedveltebb írói közt ma is ott találjuk Mikszáthot és Jókait. S azon se lepődjünk meg, hogy nemzetközi kutatások eredménye az, hogy az őshonos szlavóniai horvátok s a szlovákok genetikailag csak árnyalatokkal különböznek a magyaroktól. Azaz, Németh Lászlóval szólva, nemcsak „tejtestvérek”, majdhogynem vértestvérek volnánk, etnikai alapon csakugyan szétválaszthatatlan lakói a Kárpát-medencének.
Mint a peremmagyarság kutatója vallom az itt élő népek sorsközösségét s annak szükségességét, hogy végre maradéktalanul elfogadjuk: a régió egyenrangú népei vagyunk. Ám az is kívánatos volna, hogy szomszédaink ne vegyék rossz néven, mi önmagával határos nemzet lettünk.
És tán nem leszünk – viselt dolgainktól függetlenül – számukra „megátalkodott irredenták”, ha Kossuth, Jászi vagy Milan Hodza programjai alapján szellemi-lelki értelemben föderalizálni tudjuk s a „Kelet Svájcává” formáljuk a Kárpát-medencét. Ha szomszédaink nem tekintik vállalhatatlannak, szégyenteljes tabunak a hungarus múltat. Akkor tán tőlünk is telik elég nagyvonalúság értékén kezelni a szlovák miniszterelnök, Fico egyik cinikus nyilatkozatát, mely szerint kollektív bűnösségünk gyászos dokumentumát, a benesi határozatokat csak a második világháború végeredményének megváltoztatása törölheti el.
Ám a magyarság nem akar handabandát, háborút. Csak egy mindnyájunk számára élhető és otthonos Kárpát-medencét.

mno.hu, Makkai Béla

Hozzászólások

Pogi
2016-01-28 13:27
Bizony, Árpád vére foly ama híres divatház, a Chanel alapítóiban, éppúgy, mint a híres focista, Croyff (Cruyff?) na, szóval őneki az ereiben is.

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Belföld (6) Flag gondolja (33) Történelem (14) Gasztronómia (539) Rejtőzködő magyarország (168) Egészség (50) Autómánia (61) Mozaik (83) Kultúra (6) Titkok és talányok (12) Irodalmi kávéház (505) Heti lámpás (255) Nagyvilág (1458) Sport (729) Mozi világ (440) Emberi kapcsolatok (36) Életmód (1) Mondom a magamét (5584) Vetítő (30) Gazdaság (662) Politika (1578) Szépségápolás (15) Tv fotel (65) Jobbegyenes (2115) Tereb (138) Alámerült atlantiszom (142)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>