Ismét William Engdahl, a világhírű geopolitikai elemző egy könyvét ismertetjük folytatásokban. Ezúttal egy olyan kötetét, amely most, júniusban jelent meg a német könyvpiacon.

A német–amerikai Engdahlnak már számos könyve aratott világsikert. Számos munkája lett bestseller, mint az Olajfegyverrel a világhatalomhoz, Kína veszélyben, Háború Ukrajnában és Oroszországban, és így tovább. E mostani, 268 oldal terjedelmű könyvének német eredeti címe: Geheimakte NGOs – Wie die Tarnorganisationen der CIA Revolutionen, Umstürze und Kriege anzetteln.

Könyvében a következőket mutatja be:

– A látszatdemokráciák hogyan és milyen brutalitással hajtják végre a rendszerváltoztatásokat az emberi jogok nevében?

– Melyek a valódi okai ezen rendszerváltoztatásoknak?

– A német politikusok miért támogatják az amerikai elit ezen stratégiáját?

– Milyen álnok stratégia rejtőzik Merkel „nyílt határok” terve mögött, és kik a valódi titkos mozgatók?

– Milyen hihetetlenül óriási összegekkel támogatja George Soros az NGO-kat (nem kormányzati szervezeteket), és miért?

– Vajon miért van az EU, sőt Németország társadalmi és politikai destabilizálása ilyen előkelő helyen az USA programjában?

– Hogyan irányítja és támogatja az USA a dzsihádista háborút és a nemzetközi terrorizmust?

– Milyen titkos tervei vannak Donald Trumpnak a Közel-Keletre nézve, és miként fest stratégiája egy jövőbeni amerikai nyersanyagháborút illetően?

Összefoglalva: Engdahl bemutatja, hogy az NGO-k működésének okai milyen emberbarátiaknak és nemeseknek tűnnek. Csakhogy a valóság egészen más. Könyve azon pusztító és szuperhatékony hadműveleteknek a krónikája, amelyeket egy titkosszolgálat valaha is megvalósított. Az NGO-k békét, emberi jogokat és demokráciát ígérnek. Miközben az, amit magukkal hoznak, nem más, mint háború, erőszak és terror.

Az ismertetést a legelejéről kezdjük. Az előszótól, amely ezt a címet kapta: A szabadság rabszolgaság. Első alcím: A nemzetek elpusztítása a demokrácia nevében.

1945-ben George Orwell brit szerző és társadalomkritikus egy fiktív totalitariánus társadalomról írt könyvet 1984 címmel. A regény a könyvkiadás egyik legnagyobb sikerévé vált. Egy atomháború következményeit írja le egy olyan világban, amelyet három államra osztottak fel. Az egyik Óceánia, amelynek fővárosa London, angol szocialisták irányítása alatt áll. Teljes hatalmat gyakorolnak valamennyi polgár, elsősorban azok gondolatai fölött.

A kettős gondolkodás révén az alattvalókat két ellentmondásos vagy egymást kizáró elképzelésnek vetik alá úgy, hogy mindkettőt igaznak kell elismerniük. A pszichológiában ezt a jelenséget „kognitív disszonanciának” nevezik. Noha Óceánia állandó háborús állapotban van, polgárai ugyanakkor úgy viselkednek, mintha béke uralkodna. A „kettős gondolkodás” lényegét Orwell regénye elején az alábbi „közös” nevezőre hozza:

„A háború béke / A szabadság rabság / A tudatlanság erő.”

Engdahl azt írja, e könyvében olyan fejlődést vázol fel, amely lényegében félelmetesen hasonlít Orwell kettős gondolkodásának modern változatához, és amelyet leginkább a „demokráciazsarnokság” vezető gondolattal lehetne jellemezni.

Ez a legpusztítóbb és leghatékonyabb műveletek krónikája, amelyeket egy modern állam titkosszolgálata valaha is mozgásba hozott, beleértve Sztálin Szovjetunióját és Hitler Harmadik Birodalmát. Ez egy gigantikus projekt krónikája, amelyet évtizedeken át az Egyesült Államok titkosszolgálata fejlesztett ki. Gyökerei a CIA által irányított, 1968. májusi francia diákforradalomra nyúlnak vissza, amely Charles de Gaulle, az amerikai globális hegemónia eltökélt ellenzője elnökségének a végét pecsételte meg.

A NATO és a Szovjetunió szövetségesei közötti hidegháború csaknem fél évszázadon át tartott. Azzal végződött, hogy Gorbacsov alatt a gazdaságilag kivérzett Szovjetunió összeomlott, és leomlott a berlini fal. E fal az úgynevezett vasfüggöny jelképe volt, amely nevet Winston Churchill híres, 1946-os fultoni beszédében említette először. E vasfüggöny választotta el a szabad világot a kommunista kelettől. Amit Washington azonban akkor akart, azt szinte senki nem sejtette, a CIA, az amerikai külügyminisztérium szűk körei és néhány magasrangú Pentagon-vezető, valamint a kormányzati gondolatgyárakban ülő néhány szövetségesük – mint a New York-i Külkapcsolatok Tanácsa – kivételével.

Az amerikai kormány a részletekig összehangolt rezsimváltásokat készített elő Kelet-Európa volt kommunista országaiban, sőt Ukrajnában és magában az Orosz Szövetségi Köztársaságban is. Az ennek során alkalmazott szavak olyanok voltak, mint „egy amerikai stílusú demokrácia bevezetése, szabadság, emberi jogok, szabad piacgazdaság”. Ami azonban ebből előjött, az nem lett más, mint zsarnokság, és egyes esetekben – mint Ukrajnában – sokkal rosszabb volt, mint a szovjet rendszer idején.

A Washington által megindított és megszervezett rezsimváltási műveleteket „színes forradalmaknak” nevezték. Mint például az ukrajnai narancsos forradalom, a grúziai rózsák forradalma, az iráni zöld forradalom és így tovább. Minden esetben egy-egy nemzetet vettek célkeresztbe, amely David Rockefellernek egy „egységes világról” kialakított víziójának vagy Bill Clinton ártatlanul hangzó „globalizációjának” az útjában állt.

„Amit Washington a színes forradalmakkal valóban el akart érni, az egy olyan törekvés volt, hogy az egykori kommunista vezetést gondosan kiválasztott, Amerika-hű politikusokkal pótolja, akik készen álltak arra, hogy a koronaékszereket és országuk népét eladják a nyugati pénzügyi cápáknak és kizsákmányolóknak, mint például George Soros tőzsdespekulánsnak.”

És most álljunk meg egy pillanatra, hogy érzékeltessük, milyen szörnyű vétekszót követett el William Engdahl könyvében. Le merte írni azt a szót, hogy „spekuláns”. Amit e fogalom kimondása miatt kapott a magyar kormány, azt feltétlenül meg kell említeni, ugyanis az hátborzongató módon erősíti meg a szerző tézisét arról, amit az előzőekben olvashattunk, nevezetesen azt, hogy ma milyen zsarnokság és terror uralja a nyugati világot.

A 168 Óra nevű hetilap június 12-i számában idézte Thomas K. Yazdgerdit, az amerikai külügyminisztérium holokauszt­tal foglalkozó különleges megbízottját, aki rosszallotta, hogy a magyar kormány tagjai a „spekuláns” szót használják, és antiszemitizmust emlegetett.

Értjük, ugye? Itt tartunk 2017 júniusában. És akkor hol vagyunk még 2018 áprilisától, amire – ha ilyen gyorsan rohan a nyugati vezetés a totális kontroll irányába – netán még azt is meg fogják mondani az Orbán-kormány tagjainak, hogy ne momentumozzanak, MOMA-zzanak, DK-zanak, párbeszédezzenek, együttezzenek, két-, netán addigra háromfarkúkutyázzanak stb. Valóan szép új orwelli és huxleyi világ felé masírozunk nagyobb sebességgel, mint ahogyan az Iszlám Állam harcosai hagyják el az iraki Moszul városát.

A kötet következő alfejezetének címe: Az amerikai hatalom aurája.

Washington és az ipari, valamint a pénzügyi világ hatalmas, a kongresszusi képviselőket irányító lobbicsoportjai számára a legnagyobb kihívás paradox módon a hidegháború 1989-es vége volt. Hirtelen már nem volt „ellenség”, amely alátámasztotta volna az amerikai katonaság gigantikus hadiipari kiadásait vagy a NATO létezését.

James R. Schlesinger, az Egyesült Államok egykori védelmi minisztere és a CIA későbbi igazgatója az alábbiak szerint fogalmazta meg a dilemmát: „Az USA politikai döntéshozóinak egyvalamivel kapcsolatban tisztában kell lenniük: a haderő és a katonai költségvetés meghatározására a jövőben nemcsak az egyes fenyegetéseket kell felmérni, hanem sokkal inkább az amerikai hatalom globális aurájának a fenntartását kell előtérbe helyezni.”

Az 1980-as évek vége felé az Egyesült Államok gazdasági és pénzügyi rendszere az egyik legsúlyosabb válságába jutott az 1930-as évek nagy depressziója óta. A Wall Street legnagyobb bankjai – a Citigroup, a Bank of America és mások – tulajdonképpen csődbe mentek. Az amerikai takarékszövetkezetek deregulációja egy spekulációs buborékhoz vezetett az ingatlanpiacon, amely az 1980-as évek végén kipukkant. Ezzel egy időben az olajárak a világpiacon drámai zuhanásba kezdtek, ami az amerikai olajkonszernek komoly belső versenyét eredményezte.

Az amerikai establishment nagy kihívással került szembe: miként lehet az amerikai adófizetők előtt egy pazarló, több százmilliárd dolláros védelmi költségvetést igazolni – egy olyan ellenség ellen, amely még csak nem is azonosítható? Nem lenne vajon értelmesebb „békeosztalékokat” teremteni, hogy ugyanazon milliárdokkal a gyorsan széteső amerikai gazdasági infrastruktúrát rendbe lehessen hozni? Márpedig erre Castro és Kim Ir Szen nem volt elég. Ez a helyzet gyors megoldásra várt. Vagyis egy komolyabb ellenség „beszerzésére”. De hogy mi a megoldás, azt olvasóink a jövő héten tudhatják meg.

Lovas István - ]]>www.demokrata.hu]]>