Márpedig ahogyan azt mindenki konstatálhatta, idén tavasszal – a második világháború óta először – mégiscsak megszorításokra kényszerült az USA, amelyek az ország nemzetközi szerepvállalásától kezdve az állami szervek működésén keresztül az amerikai népesség egész kategóriáit (latinók, szegények, diákok, nyugdíjasok) fogják keményen sújtani.

És ez még csak a kezdet, hiszen Richard Fisher, a Fed dallasi elnökének igencsak találó megfogalmazása szerint a szövetségi kormány fizetésképtelensége már az utcasarkon van.

A globális gazdasági, pénzügyi és monetáris rendszer endémikus válságának következő szakasza idén őszre valószínűsíthető, és olyan méretűnek ígérkezik, hogy hozzá képest a 2008. őszi válság valójában csak egyszerű detonátor volt. Akár tudatos politikai döntésből, akár a szövetségi kormány „bezárása” révén, akár ellenállhatatlan külső nyomások (kamatszint, IMF+EU+BRIC) hatására ugyanis idén ősszel az amerikai szövetségi büdzsé az első alkalommal fog jelentősen összezsugorodni.

A japán recesszió, a kínai döntések és az európai adósságválság persze szerepet fognak játszani ebben a történelmi léptékű „nagy pangásban”, de a legfőbb európai kockázati tényezőt az EU periférikus országai által felhalmozott államadósságok kérdése helyett sokkal inkább az „Európa beteg embere” pozíciót betöltő Egyesült Királyság jelenti, amelynek a költségvetési helyzete sokkal súlyosabb annál, mint azt jelenlegi vezetői elismerik.

Kétféle módon lehet ugyanis hazudni a népnek: letagadni egy probléma létezését (mint Gordon Brown Munkáspártja) vagy csak egy részét bevallani az igazságnak (ahogyan azt a Cameron/Clegg tandem teszi). Ezzel szemben az eurózóna kidolgozta és folyamatosan javítja a szükséges intézkedéseket a saját gondjai megoldásához. A görög, a portugál, az ír probléma kezelése tehát szervezett formában történik, és az a tény, hogy magánbefektetőknek is részt kell vállalniuk a költségekben, nem tartozik a rendszerkockázatok kategóriájához, függetlenül a londoni City és a New York-i Wall Street, illetve szócsöveik, a Financial Times és a Wall Street Journal véleményétől, amelyek az eurózóna tavaly év eleji válsága óta negyedévenként rendszeresen az euró bukására spekulálnak – nyilván egyfajta önbeteljesítő jóslatként.

Az angolszász médiumok már-már karikatúraszerű EU-ellenes és németellenes retorikája kapcsán nem árt tisztázni, hogy gazdasági állapotukat tekintve sokkal nagyobb különbségek vannak az egyes amerikai szövetségi államok, mint az EU tagállamai között, arról nem is beszélve, hogy Görögország vagy Portugália eladósodottsága együttesen is kisebb problémát jelent a gyakorlatilag fizetésképtelenné vált Kalifornia adósságához és költségvetési helyzetéhez képest.

Az Európai Unióban az Egyesült Államok trójai falovának szerepét betöltő Egyesült Királyság viszont teljesen elhibázta a „megelőző költségvetési lefaragásra” irányuló próbálkozását. Az utca, egészen pontosan a London utcáira március 26-án kiözönlő majd félmillió dühös brit nyomására David Cameron kénytelen volt alaposan visszavenni az államháztartási reformok egyik kulcspontjának számító egészségügyi kiadások megkurtítását célzó elképzeléseiből. Ez a kormányellenes demonstráció volt az utóbbi húsz év legnagyobb tüntetése Londonban, ráadásul meglehetősen „rendszerellenes” (antikapitalista) felhanggal, amint azt egyek mellett az HSBC óriásbank, a Ritz szálloda és számos luxusáruház megtámadása is mutatja.

Jellemző a nyugati médiumok „objektivitására”, hogy ez a történelmi megmozdulás alig érte el az ingerküszöbüket, ahogyan az újságok címoldalaira sem került fel, és 48 órával a megtörténte után már a kutya sem beszélt róla. Amikor viszont néhány ezer görög vagy portugál az utcára vonul, ugyanezen médiumok a sokkoló képek és a káoszt vizionáló kommentárok egész lavináját ömlesztik ránk. Kettős mércéjük csak az újszülötteket tévesztheti meg.

Egyik oldalon, igaz, súlyos nehézségek vannak, amelyeket azonban immáron egy egységes és összeforrt gazdasági blokk, az Euroland keretében kezelnek, benne a világ strukturálisan legerősebb és legegészségesebb gazdaságával, a némettel, valamint két, szintén meglehetősen jó karban lévő szárnysegédjével, a franciával és az olasszal, a másik oldalon viszont nagyon súlyos szerkezeti problémák garmadája, amelyekkel egy teljesen elszigetelt (sziget) ország már nem képes egyedül megbirkózni.

Ráadásul a líbiai katonai kaland arra késztette a USraeli birodalom vazallusaként hetvenkedő brit kormányt, hogy a hadügyi kiadások tervezett csökkentését is jegelje. Ugyanakkor tovább növekedtek az állami szféra finanszírozási szükségletei, a valóságban nagyon kiábrándítónak bizonyuló takarékossági intézkedések hatástalanságának jeleként, amivel a pénzpiacok is tisztában vannak.

Külföldön már nem igazán hisznek a brit kormány sokkal inkább retorikai, semmint érdemi természetű megszorító intézkedéseiben, és ezt a font árfolyama is megérzi. Mindeddig a konzervatív–liberális kormánykoalíció politikájának egyedüli eredménye az lett, hogy a brit gazdaság ismét recesszióba zuhant, csaknem ahhoz hasonló vásárlóerő-vesztést okozva a brit háztartásoknak, mint amilyenre legutóbb az első világháború utáni válság idején, 1921-ben volt példa.

(folytatjuk)

Gazdag István, demokrata