1999. február 2. óta állt Venezuela élén, és megnyert négy elnökválasztást. Miután 2011. június 10-én rákot diagnosztizáltak nála, gyakran járt Kubában orvosi kezelésen. A halál módja könnyedén válhat egy legenda csírájává. Ez a megrendítő vég, amely egyébként az emberi sors rendkívüli törékenységére emlékeztet, bizonyára ugyanolyan mitikus piedesztálra fogja emelni, mint a maga idejében Che Guevarát.

Gyászoljuk az igazi férfit, a vezéregyéniséget, a néptribunt, aki annyira hiányzik a mai világból. „Rendkívüli férfi volt, erős férfi, aki állandóan a jövő felé nézett, és aki szüntelenül a legmagasabb célokat tűzte ki maga elé” – mondta róla Vlagyimir Putyin, és ennél jobban nem is lehetett volna jellemezni.

Egyeseknek abban a kegyben van részük, hogy többet hagynak maguk után az emlékezetben, mint amennyit életük során tettek. Pedig amit Chávez tett népéért, az egyáltalán nem kevés. Szükségtelen emlékeztetni a nyomor és az írástudatlanság felszámolásáért tett erőfeszítéseire, a külföldiek kezéből visszavett gazdasági kulcságazatokra, a közszolgáltatások fejlesztésére, a szociális kiadások emelésére stb. A bolivari forradalom 14 éve Venezuelát, ezt az imperializmus által kifosztott országot, Latin-Amerika egyik vezető államává tette a közoktatás, a foglalkoztatás, a jövedelmek, a közegészség és az élelmiszerbiztonság terén.

A számok magukért beszélnek: a régióban itt a legalacsonyabb a társadalmi egyenlőtlenség mértéke, ahol 1996-ban a lakosságnak még több mint kétharmada élt a szegénységi küszöb alatt, 2010-ben viszont már csak egyötöde, miután 29 milliós lakosságából majdnem húszmilliónyian váltak a szegénység elleni kormányprogramok kedvezményezettjeivé.

Jelenleg több mint kétmillió ember kap öregségi nyugellátást, Chávez hatalomra kerülése előtt alig 390 ezren voltak. Ötmillió venezuelai ingyenes étkezésben részesül, köztük négymillió gyermek. A gyermekhalandóság szintje két évtized alatt a felére csökkent (25 ezrelékről 13 ezrelékre). 1998-ban 18 orvos jutott 10 ezer lakosra, ma 58, és a kubai kormány által „kölcsönadott” 8300 (!) orvos segítségével megszervezett egészségügyi alapellátás mintegy 1,4 millió ember életét mentette meg a 7000 rendelőben lefolytatott 500 millió vizsgálat eredményeként. 2006-ra felszámolták az írástudatlanságot, és gyakorlatilag ma már nincsenek utcagyerekek.

Magától értetődik, hogy a globalista birodalomnak gazsuláló mainstream média teljesen máshogyan értékeli a Chávez-korszak mérlegét: példátlan bűnözési hullámról, általános gazdasági és társadalmi válságról, a sajtószabadság megnyirbálásáról, személyi kultuszról, demokráciának álcázott diktatúráról cikkeznek. Mindig ugyanaz a gyűlölködő propaganda USrael barátai részéről: a szokásos epeömlés, galádság és düh, amint egy független személyiséggel vagy néppel kerülnek szembe.

Chávez regnálása idején egyébként egyetlen tévécsatornát zártak be a több száz közül, mégpedig azt, amelynek a műsorvezetője az USA által támogatott 2002-es puccskísérlet során húszezer dolláros vérdíjat tűzött ki az elnök fejére, és a több ezer rádióállomás közül huszonegyet szüntettek meg ugyanezen okból. Vajon hasonló esetben az úgynevezett demokráciákban hogyan reagálnának? Chávezt azért is bírálták, mert államosított magáncsatornákat. Nos hát, 2000-ben a televíziós nézettség 2 százalékát ellenőrizte a kormány, tíz évvel később 5,4 százalékát. Az olyan „fejlett” demokráciákban, mint az Egyesült Királyság vagy Franciaország, sokkal magasabb ez az arány.

Az amerikai kontinens északi részén a gyarmatosítás népirtással párosult, hiszen hitük szerit maga Isten adta ezt az új „ígéret földjét” a Mayflower protestáns fanatikusainak. Délen csak tömegmészárlásokra és rablásokra került sor, de elég sok indián életben maradt, hogy ma néhány országban többséget alkothassanak. A katolikus spanyolok egy oligarchikus típusú társadalmi struktúrát exportáltak gyarmataikra, amely azzal járt, hogy a lakosság 2 százaléka birtokolta a földterület 98 százalékát. Ehhez járult később a Fehér Ház által kifundált Monroe-elv, megakadályozva Latin-Amerika politikai önállóságát, és így megérthetjük Hugo Chávez történelmi indíttatását. Indián meszticként a fehér oligarchia elleni revánsot testesítette meg, bolivári hazafiként pedig a jenkiellenes nemzeti büszkeséget.

Dicsőségének legnagyobb része – amely miatt nevét megőrzi majd a történelmi emlékezet – kétségtelenül abból ered, hogy egyike volt azoknak, akik felemelték a lázadás zászlaját az amerikai világcsendőr, az Új Világrend, a pénz uralma ellen, és mindvégig töretlenül támogatta azokat, akik harcba szálltak ezzel a polimorf polippal: Ahmadinezsádot, Kadhafit, a palesztin ellenállást, Putyint. Ugyanakkor a bolivari doktrínának köszönhetően forradalmi lendületet tudott adni a latin-amerikai antiimperialista politikának, amelyet korábban Kuba igyekezett képviselni. Ugyanezt az utat követi Evo Morales Bolíviája, Rafael Correa Ecuadorja, Pepe Mujica Uruguaya, Daniel Ortega Nicaraguája. Mindez persze nagyon nem tetszett Samu bácsinak, és talán többet is tett a fogvicsorításnál. Az sem kizárt, hogy besegített a sorsnak Hugo Chávez halálában.

Nicolas Maduro, Venezuela ideiglenes köztársasági elnöke hivatalos vizsgálatot indított elődje és harcostársa megbetegedésének kivizsgálására, ahogy fogalmazott, „tudományos merénylet” ügyében. Akik fölényesen összeesküvés-elméletet emlegetnek, azokat nem árt emlékeztetni rá, hogy Fidel Castrót – bizonyítható módon – több mint egy tucatszor próbálta eltenni láb alól a CIA, nem beszélve azon államférfiak és politikusok hosszú soráról, akiket sikerült is. A jövő kérdése, hogy a peronizmus mintájára a chávezizmus túléli-e névadóját. Hívei szerint Chávez él, és a harc folytatódik. Ámen.

Gazdag István - demokrata.hu