Egyetemi kollégám szerint Orbán Viktor a magyar politika legőszintébb szereplője: bár beszédeit rendszeresen túlmagyarázzák és ezért aztán félre is értelmezik, valójában csak jobban oda kellene figyelni arra, amit mond. Ez a megközelítés persze biztosan vitatható. Nem csupán az elhíresült „ne arra figyeljenek, amit mondok” üzenete miatt, hanem egyszerűen azért, mert idehaza a miniszterelnöknél kevesen tesznek többet azért, hogy a választói igényekhez, ízlésekhez, a befogadói közeghez igazítsák mondanivalójukat.

Ugyanakkor annyiban mégiscsak van valami az őszinteségre utaló megjegyzésben, hogy céljait illetően Orbán Viktor meglepően nyíltan szokott fogalmazni: ha valaki olvasgatja a kormányfő régebbi beszédeit, szinte mindegyikben megtalálhatja azokat a gondolatokat, amelyek a későbbi események tükrében sokkal jobban érthetők, mint az elhangzás pillanatában voltak.

A beszédekben kifejezetten erős, eddig már közel két és fél évtizedes politikusi életútban a legnagyobb hatású, legtöbbet idézett darabok közé látszik felsorakozni az idén júliusban elmondott tusnádfürdői szónoklat. Orbán Viktor mondatait nem csupán itthon elemezte és értékelte szinte mindenki, aki a politikával foglalkozik, de a világ legnagyobb újságjaiban is megjelentek már sarkos állításokat megfogalmazó írások. Az egyik értelmezési oldalon Mussolinit és Putyint emlegetik, a demokrácia végéről beszélnek, a másikon – ez eddig inkább csak itthon jelent meg – pedig azt magyarázzák, hogy az illiberális jelző valójában nem a demokráciáról és annak alapértékei tagadásáról szól, hanem csupán a bajainkat okozó liberalizmus kritikája.

Őszintén szólva engem is nagyon érdekel, hogy Orbán Viktor miért éppen ezt a beszédet mondta el Erdélyben. Jó lenne tudni azt is, hogy mire gondolt, amikor a politikatudományban kifejezetten a demokrácia „csökkentett” változataként értelmezett illiberális demokrácia fogalmát használta politikai céljai leírására. Az is sokat segítene, ha tudhatnánk, hogy mennyi volt a beszédben a „csali”, mennyi a „teszt”, és mennyi a szimpla „hiba”. Jó lenne tudni, ám én nem tudom, éppen ezért arról, hogy mi volt a beszélő célja, írni sem tudok. Szerencsére azonban a politikai elemzésben van egy ezeknél sokkal fontosabb és lényegesen könnyebben megítélhető szempont, ami egy politikusi cselekvés (a beszéd is az) esetén döntő lehet: ez pedig a hatás kérdése.

Bármi volt is Orbán Viktor szándéka vagy célja ezzel a beszéddel, az eredmény ma egyértelműnek látszik: felerősítette a kormányzásával és politikai céljaival kapcsolatos félelmeket. Akár akarta, akár nem, a Magyarországgal kapcsolatos hírek a világban ma minden korábbinál lehangolóbbak: a világ legbefolyásosabb újságjai a diktatúra előszobájaként festik le a magyar belpolitikai helyzetet. Márpedig abban biztosak lehetünk, hogy egy ilyen bemutatás kifejezetten ártalmas az országnak. Nem csupán hangulatban, de forintban is mérhető károkat okoz.

Természetesen lehet erre azt mondani, hogy a liberális világ már csak ilyen, hogy bántják a magyarokat, hogy tudatlanságuknál csak a gyűlöletük nagyobb, hogy félreértés az egész, s csak a nemzetközi baloldal szítja a hangulatot. Ugyanakkor a politikában (is) mindig van alternatíva: az ember, a politikus dönthet úgy is, hogy olajat önt a tűzre, de úgy is, hogy inkább a vizet választja. Így érhet össze a cselekvésben – és aztán az elemzésben is – a szándék és a következmény.

Az írás a Heti Válasz augusztus 7-i lapszámában is megjelent