Különösen az idén, amikor épp 150 évvel ezelőtt, 1865-ben uniós csapatok Gordon Granger vezérőrnagy vezetésével bevonultak a texasi Galvestoneba, ahol kihirdették a rabszolgaság eltörlését az utolsó rabszolgatartó államban, ezzel az immár egységes USA-ban végleg véget ért a rabszolgaság.

Az ún. Juneteenth idei ünneplésére azonban árnyékot vetett, hogy mindössze két nappal korábban, június 17-én estefelé a 21 éves Dylann Storm Roof a dél-karolinai Charleston nagy múltú, fekete bőrű hívek által látogatott afrikai metodista episzkopális templomában egyetlen kézifegyverrel vérfürdőt rendezett. Kilenc halálos áldozata volt az incidensnek, a magyar média is hozta a ]]>részleteket]]>.

Nem véletlenül indítottam a polgárháborús időszak emlékével ezt a posztot. Az őrült tömeggyilkosság, amely bizonyára megkapja rövidesen a terrorcselekmény minősítést, és könnyedén érhet halálbüntetést is, egy olyan városban történt, amely kulcsfontosságú volt a polgárháborúban, amely az itteni partoknál található Sumter-erőd ostromával kezdődött 1861-ben. A konföderáció oldalán, a rabszolgatartás védelmében harcolók zászlaja ma is velünk élő szimbólum. Talán nem is meglepő, hogy a fehér felsőbbrendűségben hívő, kegyetlen gyilkossá vált fiatalember szívesen fényképeztette magát ilyen zászlóval a kezében, ahogy ez az alábbi, immár a globális hírmédiában körbejáró darabon is látható.

Ha valaki mindebből arra következtetne, hogy a konföderációs zászló csak ilyen összefüggésben kap nyilvánosságot az USA-ban, az nagyot téved. Épp a szörnyű mészárlás államában, Dél-Karolinában lobog az állami törvények erejénél fogva a főváros, Columbia törvényhozásának épülete előtt ugyanez a lobogó. Már önmagában ez a tény is elég lenne a kedélyek borzolásához, de a zászló az elmúlt napokban azért kapott különös figyelmet, mert míg a szövetségi és az állami lobogót sikerült kilenc napra (minden áldozatnak egy napra) félárbocra engedni, addig a sokakat irritáló konföderációs zászló teljes magasságban maradt a rúd tetején, mivel rögzítették egy lakattal, és állítólag nincs mód (sem fizika, sem jogi) a félárbocra engedésére.

Természetesen a politikai gőzhenger beindult. Elnöki előválasztási kampány van. Mindkét jelölt-jelölt, akikre különösen figyelünk itt, a Messzelátóban, már hallatta a hangját: ]]>George Pataki]]> ]]>közleményt]]> adott ki, és a soron következő nyilvános szereplésén imával kezdett az áldozatokért. ]]>Hillary Clinton]]> pedig egy nagy kaliforniai fórumon tett ígéretet az eset kapcsán sokkal szigorúbb fegyvertartási szabályokra megválasztása esetére (a kekeckedők nem értik, hogy egy republikánus többségű törvényhozással ezt majd hogyan akarja véghezvinni).

A zászlóvitába a jelöltek nem szólnak bele, ami biztos jele annak, hogy politikailag ingoványos a terület. Maga a hivatalban lévő elnök, Barack Obama is csak szóvivőjén keresztül nyilvánult meg a kérdésben azzal a nem túl nyomatékos üzenettel, hogy a konföderációs zászlónak a múzeumban van a helye. Lehet olvasni közvélemény-kutatásokról, amelyek szerint a dél-karolinaiak többsége ragaszkodik a konföderációs lobogó köztéri jelenlétéhez. Nyilván minden politikus, aki választásokon szeretne indulni, ismeri ezeket az adatokat, amelyek minden bizonnyal nem csak erre a déli államra érvényesek.

Érdekes dilemma: politikai racionalitás versus alapvető morális kiállás. Már egy korábbi ]]>írásomban]]> is, amelyben az amerikai lappangó rasszizmus jeleit taglaltam, felvetettem: játsszunk el a gondolattal, hogy mindez Magyarországon történik. Merthogy miről is van szó: a konföderációs zászló védelmezői saját identitásukról, a rabszolgatartók oldalán harcoló felmenőik hősiességéről beszélnek, és azt kérik, vonatkoztassanak el a jelen kor szemlélői attól, miféle ügy érdekében, milyen értékek nevében folyt a küzdelem. Nekem ez az érvelés kicsit olyan, mintha Magyarországon a Becsület napja (amely hagyományosan neonáci seregszemle) azon az alapon lenne hivatalosan elfogadott, hogy a kitörésben résztvevő katonák hősiesen helytálltak. Egy ilyen forgatókönyv esetén, azt hiszem, épp az Egyesült Államokból érkeznének az első tiltakozó nyilatkozatok. Nyilván igazuk is lenne, és ezt az igazságot nem tompítja el, hogy Dél-Karolina miképp dicsőíti ma is a rabszolgatartók egykori küzdelmét. Egyedül az lenne kívánatos, ha ez a furcsa ellentmondásossága az amerikaiaknak legalább akkora sajtófigyelmet kapna békeidőkben is, mint például a magyar szélsőjobb minden egyes rezdülése.

Akik most dühösek, és tiltakoznak, nem akarják kivárni a hosszas vita végkimenetelét. Amikor ezt írom, friss hír, hogy a tömegmészárlás városában ismeretlenek megrongálták az egyik konföderációs emlékművet. „A fekete életek is számítanak” – hirdeti az odavetett grafiti. Láttuk ezt a feliratot már az elmúlt hónapok tiltakozásain magasba emelt ]]>transzparenseken]]>, amikor a téma a rendőrök aránytalanul erőszakos fellépése volt. Négy nappal a tragikus templomi gyilkosságok után egy ilyen emlékműre felírva mégis különös új értelmet nyer a jelszó, és emlékeztet mindannyiunkat arra, amiről Hillary Clinton is beszélt a már említett fórumon: Amerikában messze még a rasszizmus elleni küzdelem vége.

Kumin Ferenc

New York-i főkonzul

]]>www.hirado.hu]]> - Messzelátó-Blog