A közelmúlt eseményei nekik csak történelmi tények, és mint ilyenek, sokszor teljesen érdektelenek is számukra.

A mi emlékeink vajon csak az idő múlásával szépülnek meg? Vegyük sorra, mi változott. Mivel napok óta esik, hol özönvízszerűen, hol csak éppen hogy, legyen ez az első: régen is voltak forró nyarak, és amikor hirtelen nyári zápor kerekedett, annak mindenki örült. Felfrissült a levegő, lemosta a nagyvárosok porát, felüdülést hozott a földeken dolgozóknak.

Ahogy jött, úgy el is tűnt, nyomában érkezett a szivárvány, és újból a meleg nyári napsütés. Volt tavasz és volt ősz, amikor szükség volt az úgynevezett átmeneti kabátra, majd érkezett a tél olyan mennyiségű hóval, hogy Budapesten az Andrássy út két oldalán másfél méteres hófalak lettek belőle, amikor odalapátolták, majd onnan szállították el teherautókkal a Dunába. A mellékutcákban pedig bárhol lehetett szánkózni, hiszen két-három autó parkolt csak utcánként. Így a levegő is sokkal tisztább volt, talán ennek tulajdonítható, hogy az allergia ismeretlen fogalom volt, és csak a nyolcvanas évek elejétől lehetett egyáltalán hallani róla, majd vált mára sajnos népbetegséggé.

A régi idők társadalma is egészen más volt. Az emberek kíváncsiak voltak egymásra, meghallgatták a másik gondját-baját. Munka után megteltek a presszók, kávéházak, cukrászdák; barátok, barátnők ültek le egy-egy szimplára, és beszélgettek. Igen, kedves mai fiatalok és nem fiatalok: beszélgettek, és nem az okostelefonjaikat nyomkodták, miközben velük szemben ült a barátnőjük vagy barátjuk, hanem odafigyeltek a másikra. Sokszor elnéztem már, ahogy mostanában ülnek társaságok egy-egy asztalnál valami nyilvános helyen, de mintha idegenek lennének, egyik sem a másikkal beszélget, hanem a kezében tartott kis kütyüre mered, miközben érzelemnyilvánítást is csak az tud kicsikarni belőle, ha hirtelen megszakad a wifi.

Bevett szokás volt, hogy családok a vasárnapi ebéd után – amelyet otthon vagy vendéglőben fogyasztottak el – sétálni mentek. A gyerekek kaptak fagyit, vagy a séta végeztével mindannyian beültek még egy cukrászdába is. Mindez nem volt különleges esemény. Sétáltak munka után is az emberek, vagy tettek egy kitérőt még a belvárosban. Program volt végigsétálni a Váci utca vagy a Petőfi Sándor utca elegáns kirakatai előtt, megnézni azokat, találkozni ismerősökkel, megállni velük néhány szóra. Ma sétálgathat valaki oda-vissza órákon át a belváros bármely utcáján, egyetlen ismerőssel sem találkozik, úgy érezheti magát, mintha idegen városban járna. A belváros egész arculata megváltozott. A hajdan elegáns üzletek turistabóvlit árulnak, giccses, magyarosnak titulált kacatokat, az elegancia eltűnt, felváltotta a drága, a magyarok számára szinte megfizethetetlen árfekvésű holmi, amit az arra sétáló meg sem néz a kirakatban, hiszen minek.

Fájó szívvel nézem a valamikori patinás üzlethelyiségekben ma működő ázsiai cipő- és ruhaboltokat, amelyek ma már a belváros szívében is megtalálhatók. Eljátszom a gondolattal, vajon mit szólt volna mondjuk az ötvenes-hatvanas évek még a „békeidőkből” itt maradt, sétapálcás, kalapos úriembere ehhez. Vagy az egyébként az akkori kornak megfelelően már dolgozó, kiskosztümös, kesztyűt viselő hölgy, akinek a lábán még csináltatott körömcipő volt… Valószínűleg nem hitt volna a szemének. Mint ahogy azt sem hitték volna el, hogy eltűnnek a mozik, megszűnik a Híradó mozi, bezárnak a könyvtárak. A mozik, amelyek napi szinten elérhetők voltak még a szegényebb népréteg számára is, és a Híradó mozi, amely nyitástól zárásig, szünet nélkül vetítette a híradót, tehát a Lenin körúton sétálva, ha valakinek eszébe jutott, bármikor beülhetett megnézni. A Szabó Ervin Könyvtár kerületenként is több fiókkal működött, amelyekben állandóan frissült az állomány, miközben a könyvesboltok, valamint az üzemekben és nagyobb vállalatoknál működő könyvterjesztők is megfizethető áron kínálták a kultúrát.

A mai fiatalok joggal mondhatják minderre, hogy persze, könnyű volt ötven éve társadalmi életet élni, amikor nem volt televízió, később is csak lassan terjedt, eleinte csak a kiváltságosok körében, és akkor sem volt mindennap adás, majd már csak hétfőn volt adásszünet. Vagy előhozhatják, hogy nem volt számítógép, az internet pedig még később vált ismertté hazánkban. Biztosan igazuk is van ebben, de azt hiszem, mégis el kellene azon gondolkodni, vajon jól van-e ez így. Mi lesz húsz-harminc év múlva, ha hagyják teljesen kiveszni az emberi kapcsolatokat, ha felcserélik a jó, baráti beszélgetéseket a chatelésre, a moziba járást pedig a laptopra való filmletöltésre?

Hová vezet ez? Kedves fiatalok, ti mit meséltek majd az utánatok felnövő nemzedéknek? Könnyes szemmel, meghatottan emlegetitek, hogy bezzeg az én időmben még csak kezdetleges volt a „mobil széles sáv”, és akkor is csak ennyi vagy annyi gigával működött? Bár lehet, nektek majd ennek lesz nosztalgikus romantikája.

Vámos György - magyarhirlap.hu