- 0
A beavatkozásnarratíva destruktívabb a demokráciára nézve, mint a beavatkozás maga.
Ha valaki figyelemmel kíséri az országos választásokat a világ nyugati felén, akkor kizárt, hogy elkerülte volna a figyelmét az, ami nélkül lehetetlen standard választásokat lebonyolítani a „szabad világban”. Ez pedig a választásokba való orosz beavatkozás motívuma.
2016-ban kiber- és információs hadviselési műveletekről hallottunk, és ami ezután következett, az valósággal túszul ejtette az USA belpolitikáját a következő tíz éven át. Ugyanabban az évben a brexitről szóló népszavazásba avatkozott volna bele az orosz dezinformáció. Ja, és volt egy állítólagos puccskísérlet Montenegróban is, ami mögött a GRU aknamunkáját vélték felismerni. 2017-ben Franciaországon volt a sor, és Macron úr kampánya volt az orosz hackerek áldozata.
Ugyanebben az évben, a határ másik oldalán a Bundestag választási hajrájában figyelmeztettek lehetséges orosz kiberakciókra az illetékesek. 2018-ban Svédország következett, és itt sem lehetett az urnákhoz járulni anélkül, hogy egy fenyegető külsejű orosz ügynök ne kísérje árgus tekintetével a szavazópolgár réveteg mozdulatait. 2019-ben Kanadán és az európai parlamenti választásokon volt a sor, és a demokrácia ünnepe tiszteletére a média itt is orosz népviseletbe öltözött. A trend a 2024-es romániai választásokban csúcsosodott ki, amikor hírszerzési jelentésekre hivatkozva a román alkotmánybíróság repetára küldte a román szavazópolgárokat, hogy gondolják át még egyszer azt a dolgot.
A választásokba való vélt és valós beavatkozás nem egy új toposz. 2004-ben az ukrán és 2007-ben az észt választások során is felmerült az orosz ráhatás lehetősége. A hidegháború alatt pedig a még a Szovjetunió színeiben játszó Oroszország egyáltalán nem volt túlságosan szemérmes ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Ennyi elég is lenne történelmi kitekintésnek, és ahhoz is elég, hogy kimondhassuk, valós fenyegetésről volt/van szó, ami az illető országok szuverenitását fenyegette.
Ugyanakkor ennek az éremnek van még jó néhány oldala, és én ezekről szeretnék ma beszélni. Az egyik oldal a praktika univerzalitása, mind térben, mind időben.
Amióta a demokráciát mint szabadalmat bejegyezték, mindig voltak külső aktorok, akik megpróbálták befolyásolni ezeknek a választásoknak a kimenetelét legitim és kevésbé legitim eszközökkel. Mikor érdekelt felekről beszélünk, akkor nem kell feltétlenül állami aktorokra és hivatásos hírszerzőkre gondolnunk.
Cégek, lobbik, egyházak, nemzetközi szervezetek, NGO-k, gerilla- és terrorszervezetek egymás sarkát taposták a nagy tülekedésben, hogy a maguk érdekei szerint befolyásolják ezeknek a választásoknak a kimenetelét. Ugyanakkor az mégis kicsit furcsa, hogy az orosz beavatkozáson kívül igen kevés szó esik az összes többiről. Pedig nemzetbiztonsági szempontból majdnem mindegy, hogy a választó szuverén akaratán egy gonosz szuperhatalom vagy pedig egy, a pokol felé vezető utat jó szándékkal kikövező NGO tesz erőszakot.
Egy másik aspektus, amin érdemes elgondolkodni, az a beavatkozás modus operandi-ja. Mi alapján döntjük el, hogy miként priorizáljuk a küzdelmet ezek ellen a beavatkozások ellen? A végrehajtás módja-e a legfontosabb mérce, vagy pedig az okozott kár nagysága? És egyáltalán, hol húzódik a határvonal a törvényt nem szegő, illetve a törvénybe ütköző beavatkozáskísérlet között? Pusztán azért, mert egy beavatkozáskísérletre nem lehet ráhúzni a Btk. egy bizonyos paragrafusát, még nem jelenti azt, hogy a beavatkozás következménye nem destruktívabb, mint egy olyan esetében, ami bűncselekmény útján valósult meg.
Milyen eszközei vannak egy demokráciának megvédenie a választás tisztaságát az ilyen „fehér galléros” beavatkozások ellen?
Ezeket a dilemmákat talán a legjobb szakemberekre és a politikai gazdákra bízni, ugyanakkor van ennek a jelenségnek egy másik aspektusa, ami bizony mindannyiunkra tartozik.
Szilárd meggyőződésem, hogy
a választásokat kísérő és a magától értetődőnek tekintett beavatkozásnarratíva destruktívabb a demokrácia egészségére nézve, mint a beavatkozás maga.
Hogy miért? Mindjárt elmagyarázom.
Először is ott van az elszámoltathatóság kérdése. Ha a választással kapcsolatos csalódásokat szét lehet magyarázni a külső aktorok aknamunkájával, akkor a politikai játékosoknak sohasem kell felelősséget vállalniuk egy csapnivaló jelölt, egy rossz politika vagy pedig a szavazói elégedetlenség miatt. A mindig rendelkezésre álló külső bűnbak ápol és eltakar.
A második probléma a delegitimációs spirál kialakulása. Nagyon hamar a választások kimenetele csak kétféle lehet. Amit megnyertem, az természetesen legitim, amit pedig elveszítettem, az természetesen illegitim, mivel hát ott volt az a bizonyos külső beavatkozás. Azok a politikusok, akik ezt a sportot űzik, pont azt az ágat fűrészelik, amin maguk is rajta ülnek.
A delegitimációs spirál elbizonytalanítja a választókat, szkeptikussá és cinikussá teszi őket, és azok malmára hajtja a vizet, akik depolitizálni akarják a politikát, és a nép választott képviselője helyett egy „erős embert” vagy pedig egy nem választott arctalan bürokráciát akarnak királlyá koronázni a Duna jegén.
A harmadik probléma, hogy a beavatkozással kapcsolatos vádakból igen könnyű politikai-jogi fegyvert kovácsolni, ami hosszú évekkel a választások után is villogtatni fogja kettős élét. A politikai vita és meggyőzés helyét, szerepét a lawfare, a jogi hadviselés veszi át.
Ez a folyamat pedig
a kusza, kócos, de valóban demokratikus folyamatok depolitizálódásához vezet, és a politikai hatalmat átjátssza egy nem választott jurisztokrácia kezébe. Ami különösen veszélyes, az a jurisztokrácia, a szakszolgálatok/rendvédelmi szervek és a média korántsem szent háromsága.
A beavatkozásnarratíva megteremti az ürügyet a szakszolgálatoknak/rendvédelmi szerveknek a beavatkozásra a demokratikus folyamatokba, a jurisztokrácia pedig a bírói pulpitussal helyettesíti be a szavazóurnát. Ha mindehhez a „demokrácia őrkutyája” szerepét betölteni képtelen média készségesen falaz, akkor már meg is van a tökéletes vértelen puccs receptje.
A negyedik probléma a beavatkozással kapcsolatos vádaskodás elviselhetetlen könnyűsége. Mire céloz egy bizonyos politikus, amikor külső beavatkozásról beszél? Kiberakcióra, kiszivárogtatásra, propagandára, a közösségi média manipulációjára stb? Ha konkrét bizonyítékai vannak, akkor miért nem teríti le őket a gyékényre a nyilvánosság előtt? Miért nem fordult az illetékes hatóságokhoz, és ha megtette, milyen választ kapott? Ezeket a kérdéseket a kattintásvadász és ellustult médiának kellene feltennie, az ő érdeklődésük azonban ritkán terjed ki a címen és a bevezetőn túlra.
De ne legyünk igazságtalanok a média dologházainak tintakulijaival szemben. Ha van valaki, akit felelősség terhel ezen a téren, azok mi vagyunk.
Mikor fordult elő utoljára, hogy politikai árat fizettettünk egy politikussal azért, mert visszaélt a külhoni beavatkozás politikai tömegpusztító fegyverével, és minden alapot nélkülözve dobálta a vádjait?
A legdermesztőbb példája ezeknek a patológiáknak az amerikai Russiagate botrány volt. A választások kimenetelét nem sikerült ugyan befolyásolni, de a világ legerősebb demokráciájának a működését igen. Ezzel pedig meg is született a jövőbeli beavatkozások leghatékonyabb forgatókönyve.
A Russiagate botrány tanulságain okulva a külső ellenfél ezután nem egy bizonyos jelöltet vesz célba, miközben egy másikat támogat, hanem a demokratikus folyamatot magát. A cél nem X megválasztatása lesz Y rovására, hanem a belső politikai berendezkedés egészének, és vele együtt az egész társadalomnak a destabilizálása.
Az így kialakult zavarosban aztán már kényelmesen lehet halászni, függetlenül attól, hogy ki nyerte meg a választásokat. Ez a veszít–veszít dinamika az, amit mindennél fontosabb felismerni és megérteni, hogy ha létezik valódi és bizonyítható beavatkozás, az hogyan is működik valójában.
Robert C. Castel
A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa
