„Eckhart munkássága nemigen illik a misztikáról alkotott sztereotípiákba.”

„Isten egyszerre transzcendens és immanens.” (Meister Eckhart)

„Itt van mindaz, amit mi keresünk!” (Hegel)

„Számos bibliai hely értelmezésénél hangot adott azon véleményének, hogy az ő allegorikus értelmezése fedi a hivatalos keresztény álláspontot.”

Függetlenül attól, hogy mi volt a szerző célja, ez az írás is példája lett annak a történelmi ténynek, hogy a rendszerváltozás évei alatt a liberális értelmiség egy elvileg más érába is sikerrel mentette át a materialista gondolkozókat.

Az intellektuális tabula rasa a ’90-es években úgyszintén elmaradt tehát Magyarországon. A többségben lévő értelmiségi réteg nem volt képes megújulni, és elfelejteni akarni azon ismereteit, melyeket a szamizdatok évtizedeiben is jócskán megtűrt a kommunista-szocialista államrendőrség. Ez utóbbi ugyanis jól tudta, hogy olyanok, mint például Bibó, ideológiailag határozottan nekik dolgoznak, és ugyanez a helyzet Lukács (1885-1971) ifjúkori „misztikus-gnosztikus” érdeklődésével is.

A materializmus „titkos fegyvertárát” képezte funkcionáriusaik „rossz múltja”, vagy különféle kilengéseik „megbocsátása” is: minden kommunista vezető tudta, hogy mindez hatékony eszköz lesz „nehéz időkben”, amikor is éppen ezek az „elnézett” és „megbocsátott” kilengések segítik majd kollektivista eszményeiknek továbbélését (hirdetve a materializmus „univerzális” voltát, minden körülmények között megőrizve a tekintélyrombolás továbbélését, ha kapitalista demokráciáról lesz szó, akkor is). Elképesztő így a liberáldemokrata értelmiség szűklátókörűsége abban a tekintetben, hogy milyen mechanizmusok fogaskerekeivé lettek; néhányan, akik sejtették az iméntieket, pedig egyszerűen nem tudtak lemondani arról, hogy Bibónak, vagy éppen Lukácsnak „voltak jó gondolatai”. Képtelenek voltak leszámolni egy ilyen „lenyűgözöttséggel”, amely lényegében minden behatóan ismert életmű szükségszerű, ám értéktelen velejárója.

Bányai Ferenc említett írása alapjául az a gondolat szolgált, hogy Lukácsnak olyan ellenszenve volt a misztikus világnézet ellen, mint amilyen Eckhart Mesternek. E párhuzam joggal indulhatna az elmúlt évek legnagyobb magyar hülyeségeinek versenyén, – s itt valóban minden további finomítás feleslegessé válik. Meister Eckhart Erfurt perjele, Thüringia vicariusa, a szászországi provincia provincialisa, Csehország fővikáriusa, a Sorbonne magister actu regense és Teutónia káptalanja volt, Szent Domokos, az „eretnekek kalapácsa” rendjében. Annak a dominikánus rendnek választott kötelékében, amely miközben a legaktívabban és a leghatározottabban lépett fel az eretnek szektákkal és világi csoportokkal szemben, jelentős mértékben mélyíteni is tudta saját hagyományát, más jellegű nézeteket is integrálva abban, világszerte különféle, többé vagy kevésbé ezoterikus csoportosulásokkal érintkezvén. Lukács mindezzel szemben a kommunizmus inkvizítora volt, olyanokat is „misztikusnak”, „irracionalistának” és „dilettánsnak” bélyegezve, mint Hamvas Béla.

E folyóirat Metapolitikai Dioráma című rovata a következő szavakkal indult: „a ma egyre kizárólagosabb baloldaliság ... az emberi történelem színterén alig 300 éves. Örökös hivatkozásairól Intelligenciára, Szabadságra és Autonomitásra elég legyen annyi, hogy mindez pusztán egy reakció és szembeszegülés... Theoretikusaik nem egyszerűen nem csináltak mást, mint abból kiindulva, amit a Jobboldal eredetileg alkotott, inverz másolatot készítettek”. Íme Lukács György kultúr-„inkvizítor” voltának és „misztikus filozófiájának” genezise.

Szálasi Ferenc – akinek politikájában kétségtelenül megőrződött még számos dolog Európa klasszikusnak mondható politikai hagyományaiból, – 1945-46-os Börtönnaplójában feljegyzi, hogy minden különösebb atrocitás nélkül, miként, milyen részletességgel faggatták ki a szovjetbarát kommunisták politikai elképzeléseinek és módszereinek mibenlétéről. Igen ám, de átvenni és alkalmazni bizonyos eszközöket sokféleképpen lehet: lehet egy szellemi rendet védelmezni annak éppen legmegfelelőbb világi formáján keresztül (Eckhart korában ez a katolikus Egyház volt), és lehet egy szellemi konvergenciával nem rendelkező, merő politikai formát (ez a Népköztársaság volt és Lukács esete); lehet védelmezni eretnekek máglyahalálával, amely a korabeli etika értelmében lehetőséget biztosít a nem bűnös elítélt „diadalmas halál”-jára, és lehet igazán nagy gondolkodók „b-listázásával”, kényszermunkával és egyebekkel. Mindebből pedig világosan kiderül, hogy – evolúció ide vagy oda – Lukács egyfajta kései »paródiája« volt Eckhartnak. Paródiája, mert látszólag ugyanolyan irányultság egészen »más akaratot« takart. „Lehetséges, hogy tévedek – mondta Eckhart az ellene folytatott, szavai félreérthetőségén támadt kirakatper során –, eretnek azonban nem lehetek, mert a tévedés az értelem dolga, az eretnekség azonban az akarattól függ.” Lukács egy állítólagos „ateista misztika” verifikálására látott lehetőséget Eckhart életművében, felhasználva bizonyos kiragadott gondolatait, továbbá azt, hogy Heinrich von Virneburg kölni érsek aknamunkája révén, 1326-tól ismert feszültség robbant ki Eckhart és a pápai udvar között.

„Lukács – írja Bányai – nem tradicionális értelemben vett gondolkodónak tekintette Eckhartot”. A szerző ennek érvényességénél azonban a legnyilvánvalóbb tényekről feledkezik meg: „[Meister Eckhart] Feddhetetlen, tiszta életét még perbeli ellenfelei sem vonták kétségbe. [Az In agro dominico kezdetű, halála után kelt] pápai bulla is ilyen hangnemben ítélkezett róla.* ... Tisztázták személyét, megkülönböztették tételeit a szabad szellem hirdetőinek eretnekségeitől, akik egyébként gyakran hivatkoztak Eckhartra, mint mesterükre” (Szebedy Tas: Utószó, In: Eckhart Mester: A Teremtés könyvének magyarázata; Bp., Helikon, 1992, 128. o.).

Lukács olykor Eckhart olyan gondolatait ragadja meg, amelyekben egy a kereszténységnél mélyebb hagyomány »vallásfeletti« tartalmai nyilatkoztak meg: „A kezdetek kezdetén nem volt Istenem, magam voltam önmagam ősoka. ... Önmagamat akartam, ezen kívül semmi mást; amit akartam, az voltam, és ami voltam, azt akartam, és ott szabad voltam Istentől, szabad minden dologtól.” (Eckhart: A szellemben szegényekről, In: Anthologia Humana; szerk. Hamvas Béla, 4. kiad., Szombathely, Életünk, 170. o.) Tudjuk azonban, ez az »önmagam« Meister Eckhartnál egészen más Lukács György „kollektív individualizmusához” avagy egy újgazdag kapzsiság egoizmusához képest. – Eckhartot „csak a legkiválóbb tanítványai értették meg: egyfajta elitnek szólt” (Szebedy), a „csordaerkölcsöt hirdető dekadens keresztényi morállal szembeni bátor és arisztokratikus fellépést” (Bányai) képviselte, nem a materializmus »vallás-alattiságát« és nem a liberáldemokratikus államok álvallásait, melyek az előbbi egyenes folyományai.

Idézett tanulmányában Szebedy Tas megjegyzi, hogy Eckhart korában a Német Császárság területén két nagyobb hatású szabad szervezet működött: „Az Isten barátai eredetileg Clairvaux-i Szent Bernáttól kapták ihletésüket... Mintegy a valláson belüli kiválasztottságot jelentett ez a név, egyfajta ezoterikus magatartást, mely nem elégszik meg a hit előírásaival, hanem a legtökéletesebb megismerésre törekszik. ... A kor másik jellemzője az egyházzal többé- kevésbé szemben álló eretnek szekták hívei, a Szabad Szellem Testvérei ... magukat ... mindenféle tett elkövetésére jogosultnak tartották, holott ezek az „isteni lények” lábbal taposták a törvényt és a vallási hagyomány parancsait. Hatásuk beszivárgott a szerzetesrendekbe és beginaházakba** is...”. Nyilvánvaló számunkra, hogy Lukács György az utóbbi oldalon foglalt, vagy foglalt volna helyet, hasonlóképpen a modern mai emberhez, aki a tekintély bárminemű formájának gyűlöletét palástolva akár a miszticizmus álarcát is magára ölti.

Eckhart életének 1313 és 1326 közötti szakaszáról igen kevés ismeret maradt ránk. Könnyen lehetséges, hogy szoros kapcsolatokat ápolt ez idő alatt különféle ezoterikus és talán antiklerikális körökkel – akár a Szabad Szellem Testvéreivel – is. Mégis, döntő különbség az, hogy ilyen irányú ismereteit alkalmazni tudta kora legitim kultúr- és szellempolitikai formáihoz. És itt akarva-akaratlanul a Jobboldaliság egyik mibenlétét is érintettem. Itt a »vallásfelettiség« megszerzése világosan és tudatosan elkülönül minden olyasmitől, ami vallástalanság és »vallás-alattiság« felé mutat (miként Lukács és a „liberalizmus” eseteiben). És egyúttal ez bizonyítéka Eckhart megszerzett ezoterikus tudása mélységének is.

Utoljára, érdemesnek tűnik az Eckhart által is hangsúlyozott, lényegében vallásfeletti, iniciatikus tétel értelmét – „A mennyek országa az erőszakot tűri, és a hatalmasok magukhoz ragadják” – az itt említett legitimista vonatkozással együtt megvizsgálni.

* „A bullában az is benne van, hogy Eckhart a megrótt cikkeket mint eretnekségként értelmezhetőket visszavonta és kárhoztatta. Ezzel kapcsolatban az Eckhart-kutatásban sok vita merült fel, hiszen a kölni nyilatkozatban a mester tanai visszavonását ahhoz a feltételhez kötötte, hogy győzzék meg tévedéseiről. Viszont kétségtelen, hogy ezt a nyilatkozatot elutasították.” (Szebedy: i. m.)

** „A nők (beginák) főleg szövéssel, fonással, a férfiak (begardok) takácsmunkával és más kézműves mesterségeket folytatva biztosították megélhetésüket.” (Lásd, Bányai Ferenc: Előszó, In: Eckhart Mester: Útmutató beszédek; T-Twins, 1993, 11-13. o.)

Aldebaran Zoltán

[Nyomtatásban megjelent: Pannon Front 12. (1997. december), 22-23. o.]