Az idén immár 175 éve él és virít a mellkasokon a kokárda. Az első kis, nemzeti színű pántlikát a kutatástörténet szerint Petőfiné, Szendrey Júlia forradalmi lelkesültségében 1848. március 14-e estéjén készítette el, és férje mentéjére, a szíve fölé tűzte. A költő feleségétől másnap több márciusi ifjú is kapott hasonló medált, amely gyorsan elterjedve idővel a magyar nemzet egyik nevezetes jelképévé vált.

A forradalom és szabadságharc ünneplése a kokárda feltűzésével nem mindig volt magától értetődő. A bécsi udvar csak a kiegyezés után tűrte meg a hazafiság e megnyilvánulását. Hivatalos nemzeti ünnepi rangra március 15-ét csupán 1927-ben emelték. A hatalom számára a hazaszeretet ezen ünnepe és magának a kokárdának a puszta látványa az 50-es években már ismét rosszallást váltott ki. Például Rákosi Mátyás március 9-i születésnapja hamisra sikeredett fénnyel igyekezett túlragyogni március 15-ét, amelyet vissza is minősítettek egyszerű munkanappá. Az 1956-os forrongás idején a fiatalok ’48 szellemét idézve a „forradalmi tavasz ősszel” jelszót hangoztatva vonultak a Bem szoborhoz és tűzték kabátjuk hajtókájára a kokárdát.

Levonva a világot megrengető 56-os történések tanulságát, Kádár János nem csupán a pesti srácoktól rettegett, hanem az egész fiatalságtól. Annál is inkább, mert ezekben az években március 15-ét már mindinkább az elnyomás elleni küzdelem szelleme lengte át. Az ideológusok boszorkánykonyháján ekkortájt kotyvasztották össze a Forradalmi Ifjúsági Napok ünnepségsorozatot, '48 eszméjét a Tanácsköztársaság 1919. március 21-i kikiáltása és a felszabadulás 1945. április 4-i dátumával felöntve igyekeztek elmismásolni. (Ezekben az években terjedt el a vicc: mi a különbség a létező és a működő szocializmus között? A létező szocializmus nem működik, a működő szocializmus pedig nem létezik.)

És jöttek a spontán utcai megmozdulások, amelyeket a rendszer trükkök százaival igyekezett meggátolni. A 70-es, 80-as években a Petőfi szobornál összegyűlt tömegből kiváló ellenzéki szónokok hangját például a háttérben parkoló katonai teherautó hangszórója, végtelenített szalagon, egész nap a Fel-fel vitézek a csatára című induló dobhártyarepesztő harsogtatásával nyomta el. A rendszert kritizáló gondolatok ily módon megsüketült fülekre találtak. (Pusztába kiáltott szavak.)

A puhuló diktatúra trükkje volt az is, hogy a veszélyt sejtető jeles napon tömegével a fővárosba vezényeltek vidéki ifjúgárdistákat, KISZ-aktivistákat, akik hivalkodó, tányérnyi, kincstári kokárdával pöffeszkedve járőröztek a budapesti utcákon. A „mindent megjelölni annyi, mint semmit sem megjelölni” elv alapján így semlegesítették, zabolázták meg a szalagocskát a szabadság eszméje melletti hitvallásként kitűző, netán lázadozásra hajlamos fiatalokat. 1986. március 15-én pedig a tüntető tömeget a hatóság nagy ravaszul a Lánchídra terelte, ahol aztán gumibotos rendőrök – figyelmeztető szándékkal – akit csak értek, jól elagyalták.

A rendszerváltás után március 15. ismét pirosbetűs ünnep, munkaszüneti nap. A kokárda azóta – szabadon – pártszimpátiától függetlenül még inkább az összetartozás, a nemzeti érzés melletti kiállás szimbóluma. Ám felvetődik a kérdés: az EU-s pénzek megérkezését gátló brüsszeli büntetőfékezésük ismeretében mennyire hiteles a DK-s Gyurcsány-házaspár ünnepi ruháján díszelgő nemzeti színű szalagrózsa? A hazájuk elleni ármánykodás láttán, ha ma élne Szendrey Júlia, alighanem elsírná magát.

Kruppa Géza

A szerző újságíró

]]>www.magyarhirlap.hu]]>