Nem ritkaság, hogy sokoldalúan képzett politikusok holmi vélt politikai előny bezsebelésének reményében soha meg nem valósuló ígéreteket tesznek, hogy ezzel választói tömegeket nyerjenek meg maguknak. Az ilyen vállalkozás, bár rendkívül kockázatos, de ha bejön, nagyon is megéri.

Ilyen vállalkozásba kezdett Gyurcsányné (Dobrev Klára) is, aki harmadik generációs globalistaként 2019-ben került be az Európai Unió parlamentjébe és rögtön alelnöki tisztséget is kapott. Medgyessynek bejött 2002-ben a hamis ígérgetés, hogy mindent jobban csinál majd, mint Orbán, és ha hajszállal is, de nyert. Az akkori folytatás ismert: kormányzati tehetetlenség, infláció, leértékelések, nagyarányú eladósodás, korrupció, költségvetési deficit, devizahitelek stb.

Gyurcsányné a parlament ülésszakának megnyitásakor azzal indított a hazai közvélemény előtt, hogy az európai szintű egységes minimálbér bevezetésért fog küzdeni. (No meg az Európai Egyesült Államokért is.) Annak érdekében, hogy ennek a hazai közvéleményben is nyomatékot adjanak, hónapokon keresztül a magyar parlamentben is napirenden tartotta pártja, a DK a kérdést. Emlékezetesek voltak a témában Vadai Ágnes harcos felszólalásai és a kormány vonakodását elítélő mondatai, hogy más európai minimálbér-éljenzőket ne is említsek. Eközben az évenkénti ütemes hazai minimálbér-emeléseket rendre kevesellték. „Legfeljebb ajánlásokat fogalmazhat meg az Európai Unió a tagállamok minimálbér-meghatározási gyakorlatára” – tett pontot a történet végére most az EU, remélhe­tően véglegesen (Magyar Nemzet, május 19.). A globalista gyökérzet másik ága eközben az ingyenpénzzel, az úgynevezett alanyi jogon járó alapjövedelemmel házal.

Mindenekelőtt rögzítsük: Gyurcsányné valóban felkészült politikus, ráadásul a kellő közgazdasági és jogi ismeretekkel rendelkezők táborát gyarapítja. Ez nem elismerés, nem kritika, egyszerű ténymegállapítás. Több idegen nyelvet is beszél. Azokon ír és olvas. Egyetemi hallgatóként is a kiválók közé tartozott, tehát ha úgy tetszik, nincs ráutalva, hogy kritika nélkül vegyen át hamis tételeket. Ő mégis ezt tette, mégpedig kizárólag a rövid távú politikai megfontolások kedvéért. (Ilyesmire mondják, hogy az írástudók árulása.) Azt is mondta, hogy az Európai Parlament elismerése jeléül őt mint az európai minimálbértéma előterjesztőjét osztatlan lelkesedéssel szinte a vállára emelte. Ám az egész európai minimálbér ügye még azelőtt köddé vált, mielőtt arról érdemben a megfelelő döntéshozó szinten, az állam- és kormányfők tanácsában szót válthattak volna, mert az ötlet nem érte el a tárgyalási alkalmassági szintet.

Nem maradt más az európai minimálbérügyből, mint egy nagyon kellemetlen időpontban, nagyközönség előtt, nagy robajjal kipukkadt léggömb, egy nagy lufiblamázs.

Érdemes ezek után egy kicsit belebújni Gyurcsányné bőrébe és átlényegülni, megkísérelni, milyen megfontolások vezették, hogy ebbe a félresikerült politikai léggömberegetésbe belekezdjen. Nyilvánvaló, hogy nem beszélhetünk egyedi sztárprodukcióról, inkább alaposan átrágott és széles érdekelt körben egyeztetett ügyről van szó, amibe a belvárosi agytrösztelit is beleadta szívét, lelkét. Hazánkban hívószó, hogy ha valami európai, az még mindig nagyon jól cseng. (A magam részéről – bár lankadó lelkesedéssel, de – annak drukkolok, hogy a jövőben még vonzóbb legyen.) Ha éppen európai szintű minimálbérről megy a beszéd, és ki ne gondolta volna, főként a potenciálisan érintett, minimálbért és bérminimumot élvező, többnyire középfokú végzettek között, hogy végre itt a zsebünkben a több pénz, a Klára asszony nekünk ezt el fogja intézni, hiszen a beosztása, ahol éppen most van (EU-parlamenti alelnök), neki ezt lehetővé teszi.

Pedig dehogy is fogott bele az érintett több százezer fő (és családjaik), valamint az európai gazdaságtan bonyolult alapelemeinek a kibogozásába! Hitt, mert hinni akart. Néha az emberek szinte vágynak a „kegyes” hazugságra, sokkal jobban, mint a pőre igazságra. Klára asszony ugyanis élt itt is a mesterfogással, hogy elfeledkezett az igazság kevésbé sem lényegtelen részleteinek a kibontásáról. El kellett volna ugyanis mondania, hogy jó pár uniós tagországban ma sincs semmiféle minimálbér. A leggazdagabb államokban, Dániában, Svédországban és Ausztriában nincs is. A németek is csak 2013-ban vezették be, mert a szocdem párt ezt támasztotta Angela Merkelnek koalíciós feltételnek.

Azt is el kellett volna mondania, hogy ahol van minimálbér, ott az országok között összegszerűségben hatalmas a szórás, a legmagasabb luxemburgi havi 2201 eurótól a bulgáriai 332 euróig. Amikor a hazai érdekeltek szeme a minimálbérötletre felcsillant, inkább a luxemburgi vagy a német 8,50 eurós minimálisan kötelező órabérre (vagyis a havi körülbelül 1500 euróra), és nem a miénknél is jóval alacsonyabb bolgár havi 332 euróra gondoltak. Arról végképpen nem ejtett szót a gazdasági, pénzügyi és jogi kérdésekben felettébb jártas politikus asszony, hogy milyen elvek alapján is kellene a minimálbérek uniós szintű egységesítéséhez hozzáfogni. De legyünk nagyvonalúak, ne akadjunk fel minden csekélységen!

A magam részéről azért mégis egy cseppet elidőzgetnék ezen a kérdésen, mert valahogy mégiscsak el kellene járni az ügyben. Könnyen belátható, ha akár a luxemburgi vagy éppen a bolgár szélsőséget vesszük alapul, a próbálkozás hamvába holt, mert a luxemburgit egy államban sem tudják fejreállás nélkül a vállalkozók kigazdálkodni, a bolgár esetén pedig Brüsszeltől Párizson át akár Bukarestig érnének a tüntető munkavállalók ökölrázó osztagai. Maradna az átlag? Ez is blődség, mint maga az egész felvetés. Az egységes európai minimálbér viszont magában is nagyon jól hangzik, épít az emberekben meglévő vágyakra, a több és jobb jövedelmi viszonyok akarására.

Nézzük meg ezek után, hogy mégis mi a helyzet a minimálbérek ügyében ma az Európai Unióban. Sok helyen van valamilyen szabály. Van, ahol órabérben adják meg a munkaadók által fizetendő minimumot, van, ahol havi bérben, no de országonként más és más a szám. Hiszen a luxemburgi 2201 euró Bulgáriában sok esetben a felső középosztálybeli szintet jelentené, Luxemburgban pedig egy nagyon szerény életvitelre futná csak. A bolgár minimálbér pedig Luxemburgban háromnapi tartózkodás után még fedél nélküli körülmények esetén is köddé válna. Ha valaki az árfolyamok alapján orientálódik, és nem a konkrét vásárlóerő alapján, könnyen pórul jár. Ezt mutatják a nagyon konkrét példák azok esetében, akik például Ausztriában dolgoznak. Havi 1500 euró az éhkopp, ha kint is él a dolgozó. Ha ellenben reggel-este ingázik a határon át, akkor 525 ezer forint és nem 200 ezer, amit idehaza ugyanazért a munkáért kapna. De vállalni kell az ingázás egészség- és családromboló, pénzben nem kifejezhető hatását is.

Klára asszonynak remélt híveit ezekről az összefüggésekről is mint igazán avatott hozzáértőnek tájékoztatni kellett volna. Magam a külföldre vágyóknak mindig azt mondom, hogy akkor lesz esetleg neked ott jó világod, ha hívnak. Ha te mész, a helyed a sor végén van, és ha valakit el kell küldeni, az bizony te leszel, és ne is csodálkozz. A Gyurcsány házaspárt azonban nem úgy ismerem, hogy ebből a nagyon is kínos helyzetből ne kísérelnék meg a kifarolást.
Mindenekelőtt a balliberális sajtóban máris mély csend honol. A kifarolásra pedig éppen most látunk példaadó szárnybontogatásokat a Covid-ügyben. Az ellenzéki pártok lassan már ott tartanak: éppen hogy ők kapacitálták a kormányt, hogy hajrá, oltani, és mindegy, milyen védőoltással. Ha a történelmet is át lehetett írni (és utána ezt tanítani), miért ne sikerülne ez a közelmúlt történetével, csak kellő médiaerő kell hozzá.

A mi feladatunk, hogy gyakran emlékeztessünk erre az üres ígéretre és az ígéretcunami újabb és újabb buktatóira. Gyurcsányné igazi globalista, egy percig se higgyük, hogy nem lesz újabb ígéretmutatvány, amivel éppen az ellenérdekelt hazai választókat kívánja arra rávenni, hogy saját érdekeik ellen cselekedjenek. Jó lesz éberen figyelni: időnként bosszantó, amit csinál, de néha, mint most a minimálbérlufi ügyében, tud szórakoztató is lenni.

Boros Imre

A szerző közgazdász

]]>www.magyarnemzet.hu]]>