Alább olvasható Jurij Bezmenov ex-KGB ügynök 1983-as!, Los Angelesben tartott, a felforgatásról szóló ]]>előadásának]]> leirata.

Hasznos idióta: a politikai zsargonban olyan ember, aki tudatlanságából kifolyólag önként, lelkesedésből szolgál egy olyan érdeket, amellyel, ha ismerné a valódi természetét, nem szimpatizálna. Eredetileg a Szovjetunió nyugati szimpatizánsait nevezték így.

(Wikipédia)

Alább olvasható Jurij Bezmenov ex-KGB ügynök 1983-as!, Los Angelesben tartott, a felforgatásról szóló előadásának leirata.

Jurij Alekszandrovics Bezmenov (oroszul: Юрий Александрович Безменов, más néven Tomas David Schuman; 1939–1993) orosz születésű újságíró a Novosztyi hírügynökségnél. Továbbá KGB-informátor is volt. Miután Indiába került kiküldetésben, Bezmenov megkedvelte az országot, annak népeit és kultúráját. Egyidejűleg hátráltatni kezdte a KGB által szankcionált azon személyek elnyomását, akik elutasították Moszkva politikáját. Majd később a nyugati emigráció mellett döntött. Leginkább a nyolcvanas évekbeli Amerika-párti és antikommunista előadásairól és könyveiről ismert.

Az előadás leirata:

A felforgatás

Ha a „felforgatás” fogalmát megnézzük egy szótárban, vagy
akár az ide vonatkozó jogi paragrafusokban, rendszerint egy olyan cselekményben
való részvételként értelmezik, mely olyan dolgokat tesz tönkre, mint vallást,
kormányzati rendszert, egy ország politikai és gazdasági rendszerét. És
rendszerint összekapcsolják a kémkedéssel és olyan romantikus dolgokkal, mint a
híd-robbantás, vonat-kisiklatás és egyéb ilyen kalandos hollywoodi stílusú
kémtörténetek.

Amiről most beszélni fogok, annak semmi köze a kémkedés „kliséjéhez”, vagy a KGB információ-gyűjtési tevékenységéhez. Amikor a hollywoodi filmesek, a politikatudományok professzorai, a szovjet kapcsolatok „szakértői”- a kremlinológusok, ahogy ők nevezik magukat – a KGB-t bemutatják, a legnagyobb hiba vagy tévhit, hogy mind azt gondolják, hogy a legáhítottabb dolog Andropov számára és az egész KGB számára, hogy ellopják valamiféle szuperszonikus repülőgép tervrajzát, áthozzák a Szovjetunióba és eladják azt a szovjet hadipari komplexumnak. De ez csak részben igaz. Ha vesszük az összes idő, pénz és emberi erőforrás ráfordítást, amit a Szovjetunió – főleg a KGB – elkölt az USSR határain kívül, azt találjuk – persze nincsen hivatalos statisztika, mint a CIA-nál vagy az FBI- nál -, hogy a „kémkedés”, mint olyan, csak 10-15%-át veszi igénybe az időnek, pénznek és emberi erőforrásoknak. Mindez csak a KGB tevékenységének 15 százaléka! A maradék 85 százalék mindig felforgatás.

Felforgatás a szovjet terminológiában

Az angol Oxford értelmező szótárral ellentétben, a „felforgatás” szó a szovjet terminológiában mindig egy romboló, agresszív cselekedet, melynek célja az ellenség országának, nemzetének vagy földrajzi környezetének lerombolása. Tehát abszolút semmi romantika nincs benne! Semmi. Nincs híd-robbantás, nincs mikrofilm a coca-colás flakonban, semmi James Bond nonszensz! Az aktivitás túlnyomó része teljesen legitim és könnyen észrevehető tevékenység, feltéve, hogy ennek észrevételére fordítasz egy kis időt és fáradságot. De a nyugati civilizáció jogrendszerében ez nem számít bűncselekménynek! Pontosan a tévhitek, a fogalmak manipulációja miatt. Mi azt gondoljuk, hogy a felforgató egy olyan személy, aki a gyönyörű hidainkat robbantja fel. Nem! A felforgató az egy cserediák, egy diplomata, egy színész, egy művész, egy újságíró – mint én 10 évvel ezelőtt.

A felforgatás az egy
olyan aktivitás, ami egy kétirányú folyamat. Nem tudsz felforgatni olyan
ellenséget, amelyik nem akar felforgatva lenni. Ha például ismered Japán
történelmét, akkor tudod, hogy Japán egy zárt társadalom volt a 20. századig.
Abban a pillanatban, hogy egy idegen hajó érkezett a japán tengerparthoz, a
japán birodalmi hadsereg udvariasan közölte velük, hogy eltévedtek. Ha mondjuk
a 20. század elején egy amerikai kereskedő érkezett volna Japánba azzal, hogy
„Nézzétek milyen jó eladó porszívóm van, kedvező részletfizetéssel…”, akkor a
japánok ezt válaszolták volna: „Legyenek szívesek, hagyjanak minket békében.
Nincs szükségünk a porszívójukra.” És ha nem távoztak volna maguktól, akkor
lőttek volna rájuk! Azért, hogy sértetlenül megvédjék a kultúrájukat, az
ideológiájukat, a hagyományaikat és az értékeiket. Nem lettél volna képes
felforgatni Japánt! De nem lehet felforgatni a Szovjetúniót sem, mert a határok
le vannak zárva (’83-as interjú – szerk.). A médiát a kormány cenzúrázza. A
népességet a KGB és a belső rendőrség kontrollálja. A Time Magazin csillogó
képei és a Magazin Amerika – amit a moszkvai amerikai nagykövetség publikál –
nem tudja felforgatni a Szovjetuniót, mert a Magazin soha nem jut el az
emberekhez! Szépen összegyűjtik ezeket az újságárusoktól, és beledobják őket
egy szemeteskukába. A felforgatás csak
akkor lehet sikeres, ha a felforgatás ügynöke, kezdeményezője talál magának egy
olyan célpontot, amely befogadja a felforgatást. Ez egy kétirányú forgalom.
Az USA egy ilyen befogadó, receptív célpont. Nincs hasonló ilyen befogadás a Szovjetunió
részéről. Az amerikai felforgatás leáll valahol félúton, soha nem ér el a
Szovjetunióhoz.

Ősi kínai elv modern köntösben

A felforgatás tudománya ősi, i. e. 2500-ra nyúlik vissza. Az első ember, aki megfogalmazta a felforgatás taktikáit, egy kínai filozófus volt, Szun-ce: „A háború művészete” (i.e. 2500) című művében. Szun-ce tanácsadó volt az ősi Kína több birodalmi udvarában. Egyszer azt mondta: „Ha külpolitikai befolyást akarunk megvalósítani – háborús kontextusban, más országok területein -, akkor teljesen barbár, fölösleges és hatástalan lenne ezt a csatamezőn megtennünk.” A háború az állami berendezkedés kiterjesztése. Tehát ha sikeresen akarod kiterjeszteni az államodat, és háborúzol ezért, az a legidiótább módja ennek! A hadviselés igazi művészete: egyáltalán nem harcolni, hanem felforgatni, feje tetejére állítani mindent, ami érték az ellenséged országában, egészen addig, amíg a valóság érzékelése olyan mértékben torzul nála, hogy többé már nem is érzékel téged ellenségként! És a te rendszered, a te civilizációd, a te nézeteid egy alternatívaként jelennek meg az ellenséged szemében. Ha nem is áhítottként, de legalábbis elfogadhatóként. („Jobb vörösnek, mint halottnak lenni.”) Ez a végső cél, a felforgatás végső állomása. Ha a felforgatás sikeres volt, akkor ezután egyetlen lövés nélkül meghódíthatod az ellenségedet. Lényegében ezt jelenti a felforgatás. Látjátok? Szun-ce egy szót nem ejt hidak felrobbantásáról! … mondjuk akkoriban nem is volt annyi híd.

A felforgatás alapjait a Szovjetunióban minden KGB diáknak megtanítják,
és a katonaság tisztképzőiben is tanítják. De nem vagyok biztos benne, hogy
ugyanez a szerző szerepel amerikai tisztek olvasmány-listáján. Nem is beszélve
a hagyományos politika-tudományok tanulóiról. Nehéz volt megtalálnom Szun-cu
művét az egyetemi könyvtárakban – Torontóban, és itt Los Angelesben. Ez egy
olyan könyv, ami itt nem elérhető, pedig a Szovjetunióban kényszerítenek rá,
hogy elolvasd. Minden olyan diák megtanulja, aki a jövőben – a karrierje során
– kapcsolatba fog kerülni külföldiekkel.

Mi is a felforgatás?

Tehát mi a felforgatás? Lényegében – időben – négy fázisból áll.

I. Demoralizáció

A felforgatás első fázisa az a folyamat, amit úgy hívunk: „demoralizáció”. A szó magáért beszél. 15-20 évig tart demoralizálni egy társadalmat. Miért 15-20 év? Azért, mert ennyi idő szükséges egy új generáció felneveléséhez. Ennyi idő szükséges ahhoz, hogy egy új nemzedék felnevelkedjen, és átnevelés segítségével kialakuljon bennük a szükséges ideológia, szemlélet és személyiség. Ennyi kell, nem több, nem kevesebb. Rendszerint ez 15-20 évet igényel. Hogy mikből áll ez a folyamat? Befolyásolásból – különböző módokon: lehet ez beszivárgás, propaganda, közvetlen kontaktus. Különböző területekre hatva, ahol a nyilvánosság véleménye formálódik, alakítható: vallás, oktatási rendszer, társadalmi élet, adminisztráció, jogi végrehajtó rendszer, persze a katonaság, a munkaadó-munkavállaló viszonya, a gazdaság. Néha, amikor felsorolom a módszereket, a tanulók megkérdezik tőlem: „Biztos ön ebben, hogy a szovjet befolyás áll a felforgatás mögött?” Nem feltétlenül! Mert tudják, a felforgatás taktikája, amiről itt most beszélek, nagyon hasonlít a japán harcművészetekhez. Ha az ellenség nagyobb és nehezebb nálad, akkor nagyon fájdalmas dolog lenne ellenállni a közvetlen ütésének. Ha egy nálad nehezebb személy megpróbál ököllel az arcodba ütni, akkor nagyon naiv és eredménytelen dolog volna megpróbálni megállítani az ő ütését. A kínai és a japán szudó harcművész megmondja, ilyenkor mit kell tennünk: először ki kell térnünk az ütés elől, majd megragadni a kezet és folytatni a mozdulatot az eredeti irányába, amíg az ellenség felkenődik a falra. Értitek. Szóval, ami ilyenkor történik: a célország nyilvánvalóan valamit rosszul csinál. Ha ez egy szabad, demokratikus társadalom, akkor sok különböző mozgás létezik a társadalmon belül. Nyilván minden társadalomban vannak olyan elemek, akik a társadalom ellen vannak. Vannak köztük egyszerű bűnözők, az állami rendszerrel ideológiai alapon egyet nem értők, a rendszer tudatos ellenségei vagy szimplán pszichotikus egyének, akik ellene vannak mindennek. És végül ott vannak az idegen ország ügynökei is, akiket megvettek, agymostak és beszerveztek. Amikor ezeket a társadalmi mozgásokat mind egy irányba tudjuk fordítani, az az a pillanat, amikor megragadjuk ezt a mozgást, [lásd. szudó példa] és húzzuk egész addig, amíg ez a mozgás a társadalom összeomlását eredményezi egy krízisben. Tehát pontosan, ahogy egy harcművész csinálja. Nem állítjuk meg az ellenséget, helyette engedjük menni, még segítünk is neki abba az irányba menni, amerre mi akarjuk, hogy menjen. Szóval minden társadalomban, minden országban nyilván vannak olyan tendenciák, melyek ellentétes irányba mutatnak, elfelé az alapvető morális értékektől és princípiumokból. A felforgatást kezdeményező legfőbb célja e tendenciákból tőkét kovácsolni. Tehát a fő területek: vallás (1), oktatási rendszer (2), társadalmi élet (3), hatalmi struktúra(4), munkavállaló-munkáltató viszonya(5) és a jogrend(6). Ezek a felforgatás célterületei.

Mit is jelent akkor ez pontosan?

1. A vallás esetében azt jelenti: pusztítsd el, gúnyold ki, tedd nevetségessé! Helyettesítsd különböző szektákkal, kultuszokkal, melyek az emberek figyelmét elvonják – valami naiv, primitív hittel, mindegy milyen, nem számít, amíg az általánosan elfogadott vallási dogmát lassan el tudja korrodálni, és eltávolítja az embereket a vallás legfőbb feladatától: hogy kapcsolatot tartsanak a felsőbb, teremtő erővel. Tehát helyettesítsd az elfogadott és tisztelt vallásos szervezeteket álszervezetekkel. Vond el az emberek figyelmét a valódi hitről, és tegyél vonzóvá számukra ettől különböző egyéb hiteket.

2. Oktatás esetében: Térítsd el őket arról, hogy olyat tanuljanak, ami építő, pragmatikus, hasznavehető. Matematika, fizika, idegen nyelvek, kémia helyett, tanítsd nekik a városi hadviselés történelmét, természetes étkezést, háztartásgazdaságtant, szexualitást – bármit, ami eltérít.

3. A társadalmi életben: Helyettesítsd a hagyományos intézményeket és szerveket, hamis, álszervezetekkel. Vedd ki a kezdeményezést az emberek kezéből. Számold fel a természetes kapcsolatokkal járó kötelezettséget/felelősséget, melyek az egyének, egyének csoportjai és a társadalom egésze között alakulnak ki, és helyettesítsd ezeket mesterségesen kialakított, bürokratikusan kontrollált testületekkel. A szomszédok közti társadalmi élet, barátság helyére hozz létre szociális munkásokból álló intézményeket. Ezek az emberek kinek is felelnek? A társadalomnak? Nem! A bürokráciának! A szociális munkást nem te érdekled, nem a családod, nem a szociális kapcsolatok kiépítése az emberek között. Ami őket érdekli, az az, hogy megkapják a fizetésüket a kormánytól. Hogy mi lesz a szociális munkájuk eredménye az nem igazán számít nekik. Ki fognak találni mindenféle érveket, hogy mutassák a kormánynak és az embereknek, hogy ők hasznosak.

4. A hatalmi struktúra: A természetes módon létrejövő szervezeteket, amiket hagyományosan az emberek választanak meg, vagy olyan tisztviselők neveznek ki, akiket az emberek választottak meg, ezeket aktívan helyettesíteni kezdik mesterségesen létrehozott testületekkel. Olyan emberekkel, olyan testületekkel, akiket soha senki nem választott meg. Soha! Mi több, az emberek túlnyomó része kifejezetten nem szereti ezeket az embereket, mégis ott vannak. Az egyik ilyen csoport a média. Ki választotta meg ezeket? Hogy lett ekkora hatalmuk, szinte monopol hatalmuk a te elméd fölött? Szinte megerőszakolhatják az elmédet. De ki választotta meg őket? Hogyan jönnek ők ahhoz… Hogyan van pofájuk hozzá, hogy eldöntsék, hogy mi jó és mi rossz a te általad megválasztott elnök és az államigazgatás számára? Ki a fenék ezek? Spiro Agnew – akit utáltak a balliberálisok – „egy rakás puhapöcsű sznobnak” nevezte őket… és pontosan azok. Ezek azt hiszik, ők értenek hozzá, pedig nem! A középszerűség a jellemző rájuk. Az olyan nagy orgánumokban, mint a New York Times, Los Angeles Times, vagy a fő televíziós hálózatokban nem kell nagyszerű újságírónak lenned. Éppen hogy középszerű újságírónak kell lenned, úgy tudsz könnyebben ellavírozni. Nincs már verseny manapság. Megkapod a szép, stabil 100.000 dolláros évi juttatást, és kész… hogy jobb vagy rosszabb vagy, az nem számít – amíg szépen mosolyogsz a kamerába és elvégzed a feladatod. Ennyi. Nincs már verseny. A hatalmi struktúrát lassan elfoglalják olyan emberek csoportjai és testületei, akiknek se képessége nincs hozzá, se nem élvezik az emberek támogatását, hogy a hatalomban legyenek – és mégis hatalom van a kezükben!

5. Ezzel együtt bomlasztódik a jogrend is: Ha összehasonlítod a régi filmeket és az új filmeket, akkor láthatod, hogy az új filmekben a rendőr, az amerikai katonatiszt ostobának, idegbetegnek, paranoiásnak van beállítva. A bűnöző viszont kifejezetten jól néz ki, bár hasist szív, és lövi magát valami droggal. De alapjaiban véve egy kedves emberi lény, kreatív, és csak azért nem tud beilleszkedni, mert a társadalom elnyomja szegényt. Mindeközben a Pentagon ezredese definíció szerint ostoba, háború-mániás, a rendőr pedig egy disznó, egy goromba fráter, aki visszaél a hatalmával. Egy ilyen általánosítás történik. Utálat és bizalmatlanság keltése zajlik azon emberek irányába, akiknek meg kellene védeniük téged és be kellene tartassák a törvényeket és a rendet. Erkölcsi relativizálás: A Halál Angyala per két évig tartott Los Angelesben, de még ma is vannak olyan ügyvédek, akik azt mondják: „Nézd… az egy egész rendes pofa volt.” Volt egy tanú – egy másik bűnöző – aki azt mondta: „Ó, az egy nagyon rendes fickó! Megkértem, gyújtsa fel egy ellenségem házát, és ő nem akarta megtenni.” Tök rendes fickó! Nem? Az alapvető erkölcsi értékek lassú kicserélése zajlik. A végére egy bűnöző tulajdonképpen már nem is bűnöző. Csak egy vádlott. Akkor is ha már rábizonyították.

6. Munkaviszonyok: Ebben a fázisban – ebben a 15-20 évben – leromboljuk a hagyományosan kialakult alku kapcsolatot a munkaadó és munkavállaló között. A klasszikus marxista-leninista elmélet a természetes termék-csere folyamatról. ’A’ személynek van 5 zsák gabonája, ’B’ személynek van 5 pár cipője. A természetes folyamat, pénz nélkül az lenne, ha ezeket elcserélnék egymással. Csakhogy ekkor megjelenik egy harmadik, ’C’ személy, – egy számukra teljesen idegen alak – aki az mondja: Nem, ne add neki az 5 zsák gabonádat, add inkább nekem, te pedig add nekem a cipőidet, majd én megfelelően szétosztom közöttetek, hogy a gazdaság gördülékeny legyen. Na ez volt a természetes cserefolyamatok halála, a természetes alku halála. Mikor 100 évvel ezelőtt a szakszervezetek megalakultak, a fő céljuk a munka körülményeinek javítása volt; és a dolgozók jogainak a védelme, azon munkaadókkal szemben, akik visszaéltek avval, hogy sok pénzük volt. Kezdetben valóban teljesültek ezek a célok, a szakszervezetek tényleg jól működtek. De amit ma láthatunk az az, hogy az alku folyamatok nem végződnek olyan megegyezésekkel, amik a munkakörülmények javulásához és a fizetések növekedéséhez vezetnének. Ma azt látjuk, hogy minden hosszabb sztrájkkal a dolgozók veszítenek, még akkor is, ha a fizetésük 10 százalékkal nő! Nem tudnak lépést tartani az infláció miatt és a kiesett idő miatt. És mindehhez milliók szenvednek a sztrájkoktól! Mert a gazdaság ma már teljesen összefonódott, olyan mintha egyetlen test lenne. Ha korábban, mondjuk 100 éve, az acélmunkások tüntetni kezdtek volna, senki nem szenvedett volna. Ma már ha a szemetesek tüntetni kezdenek, az egész multimilliós nagyváros bűzleni kezd a mocsoktól. Megáll az egész szolgáltatás. Például nálunk, Quebec-ben, a villanyszerelők kezdtek sztrájkba… a tél kellős közepén! Befagyhat az üleped, de ők akkor is sztrájkolnak. Lépést tudtak tartani a fizetésükkel? Nem. Veszítettek. Kik húztak hasznot a sztrájkból? A szakszervezetek vezetői. Mi volt a sztrájk motivációja? A dolgozók munka-körülményeinek javítása? Nem. Nyilvánvalóan nem. Akkor mi?… Ideológia! Hogy MEGMUTASSÁK ezeknek a kapitalistáknak… És az engedelmes munkások birkanyáj módjára követik ezeket az embereket, nem tudnak nemet mondani. Miért? Mert ők tudják, hogy mi fog történni velük. Bírságok. Gyilkosságok. Lelőtt teherautó sofőrök. Montreálban például a saját szememmel láttam, amikor a CBC (kanadai TV) nemzetközi tudósítója voltam, ahogy a repülőgépgyártó cégek dolgozói számítógépeket és munkaeszközöket törtek össze a gyárban. És amikor a vezetők sztrájktörőket alkalmaztak, ezeknek az autóit felborították és felgyújtották. A házaikat felgyújtották, gyerekeiket megfélemlítették, néhány áldozat is volt, hogy biztosra menjenek. Miért? Hogy a dolgozók körülményeit javítsák? Dehogy… Ideológia! Szóval lényegében ez történik. Ez persze történhet a Szovjetunió segítségével vagy a nélkül. De a természetes tendenciák nagymértékben ki vannak használva a Szovjetunió propaganda rendszerei által. Hogyan? Amikor a szakszervezet sztrájkol, elárasztjuk propagandával. Tömegmédia, ideológiai terjesztés: „A munkások jogai”. Mi meg ismételjük, mint papagájok: „A munkások jogai”. Kinek a jogai? A munkásoké? Nem! A munkás egyetlen jogát, hogy a szabad akaratának megfelelően eladhatja a munkaerejét, elvették tőle! Ki vette el tőle? A szakszervezeti vezetők. Korlátlan hatalmat kaptak. A felelősséget. Én nem 2.50-ért akarom eladni a munkaerőmet, hanem mondjuk 2 dollárért – de nincs hozzá jogom! Ezt a szabadságomat elvették tőlem. Tudom, hogy ha eladom a munkámat 2 dollárért és nem 3-ért, akkor jobb versenyhelyzetben leszek, mint a másik fickó, aki lustább és kapzsibb. Nekem nincs szükségem 3 dollárra, nekem elég 2 is. Nem! A média és a reklámcégek elhitették velem, hogy nekem többre és többre van szükségem. Hallottál-e már valaha is olyan reklámot, ami arra szólít fel, hogy fogyassz kevesebbet? Nem. Dehogy! Ha szükséged van 6 hengeres autóra, ha nem, mindenképpen vegyél egyet! De siess, el ne szalaszd! Idefelé az autómban hallottam a helyi rádióban egy izgatott hangú bemondót, aki azt mondta: „Siessenek, gyorsan, megtakarítás, megtakarítás! Harisnya akció! Megtakarítás!” Megtakarítok? Azzal, hogy többet vásárolok? Na persze. Persze elég naiv elképzelés volna azt gondolni, hogy a KGB szervezi ezeket az őrült reklámokat. Természetesen nem, de amikor a Novosti Press-nél dolgoztam az osztályharcról szóló kamionnyi irodalommal árasztottuk el a szerkesztőségeket, a diákszervezeteket és a vallási csoportokat, ha nem is direkt marxista-leninista propagandával, de propagandával a munkásosztály legitim vágyiról, az életminőség javításáról, az egyenlőségről… „EGYENLŐSÉGRŐL”, figyelitek? Kennedy elnök mondta, hogy „Meg fogjuk tanítani az amerikaiaknak, hogy az emberek egyenlőnek születnek.” De egyenlőnek születnek az emberek? Van-e erről említés a Bibliában vagy bármely másik szent írásban, vagy bármelyik vallásban… akármelyik vallásban… és ha nem hisznek nekem, menjenek s ellenőrizzék le egy könyvtárban! Egy árva szó sincs egyenlőségről. Csak éppen az ellenkezőjéről! A tetteid alapján ítél meg téged Isten. Amit teszel, az a döntő. Ki kell érdemelni a személyiségeddel. Nem lehet legalizálni az egyenlőséget. Ha egyenlő akarsz lenni, azt ki kell érdemelned. És ennek ellenére mi még mindig az „egyenlőség” elvére építjük fel a társadalmunkat. Pedig tudjuk, hogy ez hibás… ez egy hazugság! Az egyik ember magas és hülye. A másik ember alacsony, kopasz és okos. Ha mi erővel egyenlővé tesszük őket, ha az egyenlőség elvét helyezzük a társadalmi-politikai struktúránk alapjaiba, az olyan mintha homokra építenénk a házunkat. Előbb-utóbb összedől… és pontosan ez történik. És mi, a szovjet propaganda gyártói, megpróbálunk titeket arra tolni, amerre magatoktól is mennétek. Egyenlőség, iiigeeeen! Az emberek egyenlőek… „Az egyenlő esélyek földje.” Igaz vagy nem? Gondoljatok bele! Egyenlő esélyek… Értelmes egyenlő esélyekről beszélni köztem és egy lusta gazember között, aki valami másik országból jön, és egyből kéri a munkanélküli segélyt? Én soha nem kaptam semmi segélyt… bocsánat, egyszer kaptam – de soha nem jelentkeztem segélyért. 13 éven át elvállaltam bármilyen munkát: biztonsági őr, újságíró, taxisfőr … bármit! Igen, én dolgozni akartam, persze néhány ember nem szereti ezt. Szóval miért legyenek egyenlőek az esélyeink? Miért?

Egy hallgató: Egyenlő esélyeket az előrébb jutásra.

Igen,
egyenlő esélyeket, egyenlő feltételek mellett. De tudjuk azt is, hogy az
emberek nem egyformák. Az előrébb jutásra? Arra igen! Gondoskodhatunk róla,
hogy egy hipotetikus távoli jövőben egyenlővé válhassunk. Igen. Talán. De
pontosan tudjuk, hogy még a legjobb szándék mellett sem lehetnek az emberek
egyenlőek. Miért kellene egyenlőséget biztosítani mondjuk egy jogrendszerben
közöttem – magamat egy törvénytisztelő polgárnak tartom – és egy olyan személy
között, aki rabolni, gyilkolni jött az USA-ba. Az amerikai vezetés, Carter
elnök alatt, például több ezer kubai bűnözőt engedett be. Ismert volt, hogy
bűnözők voltak, mégis befogadták őket. Úgy véled ez fair mondjuk velem szemben,
és a filippínó feleségemmel szemben, aki egy kórházban dolgozik, mint egy
igásló, labortechnikusként? Nekünk ugyanolyan jogokat kell adni, mint egy kubai
bűnözőnek? Miért? De mi csak ismételjük, mint papagájok: egyenlőség,
egyenlőség, egyenlőség. És a szovjet propaganda rendszer segít elhitetni, hogy
az egyenlőség kívánatos dolog. A demokrácia – ahogyan azt ennek az országnak az
alapító atyái megalkották – az NEM egyenlőség! Az egy olyan rendszer, amiben
különböző emberek, NEM pedig egyenlő emberek, lehetőséget kapnak a túlélésre,
hogy segítsék egymást, állandó versenyhelyzet mellet, folyamatos tökéletesedés
mellett. Nem egyenlőségben, amit fentről kikényszerít valami keresztapa vagy
jóságos nagybácsi Washington DC-ből. Ha meg abszolút „egyenlőség” kell, az már
létezik a Szovjetúnióban. Mindenki „egyenlő” a szutyokban. Kivéve, persze, hogy
egyesek „egyenlőbbek” mint a többiek, a politbüróban.

Ebben a pillanatban egy országot szinte a totális demoralizáció állapotába vittünk. Már semmi nem működik, nem lehet tudni, hogy mi helyes és mi helytelen, már nincs választóvonal gonosz és jó között. Még a vallási vezetők is olyanokat mondanak, hogy „Nos a társadalmi igazságosság érdekében, akár erőszak is bevethető a néppel szemben”, olyan országokban, mint Nicaragua, El-Salvador, talán Rhodéziában. Mi pedig azt mondjuk nekik, hogy igen, lehet, hogy igazatok van. Igazuk van? Nem, nincs igazuk. A vérengzés sosem jogos! És különösen nem a marxista- leninista „társadalmi igazságosság” nevében, ahogy azt mi is hirdettük a Novosti Press-nél.

II. Destabilizáció

A következő fázis a DESTABILIZÁCIÓ. Ez a szó megint csak önmagáért beszél. „Destabilizálni” minden viszonyt, minden elfogadott intézményt és szervezett az ellenséged országában. Hogyan csinálod? Nem kell ügynökök hadát odaküldened, hogy hidakat robbantsanak fel. Nem! Hagyod, hogy ők maguk tegyék meg, amit kell. A célterületek ismét ugyanazok, mint korábban, csak most szűkebb, mint a demoralizációs fázisban. A KGB nyilvánvaló és legális tevékenységei a demoralizáció alatt alig észrevehetőek. Az nem bűn, ha egy tudós, aki nemrég járt a Szovjetunióban, mondjuk tart egy előadás-sorozatot a marxizmus-leninizmusról valamely kaliforniai főiskolán. Senki nem fog ezért az ajtaján kopogtatni, hogy „Uram, ön le van tartóztatva”. Ez nem számít bűncselekménynek, de még csak nem is számít erkölcsi bűntettnek az országoddal szemben! Tehát az alkalmazási területek itt leszűkülnek: gazdaságra (1), munkaviszonyra (2), jogrendre és katonaságra (3), médiára (4), de már szélesebben értelmezve, kicsit másképp – ezt majd részletesebben kifejtem.

1. Gazdaság. Az alkufolyamatok radikalizálása. A demoralizációs fázisban még el tudtunk érni némi pozitív eredményt a felek közötti tárgyalásnál, mondjuk döntőbírák bevonásával, valamilyen harmadik féllel, aki objektíven mérlegeli a két oldalt. Itt mindez már radikalizálódik. A destabiizációs fázisban már a családon belül sem jöhet létre kompromisszum! Férj és feleség nem tud megállapodni, hogy mi legyen; a férj azt akarja, hogy a gyerek az asztalnál egyen, a feleség azt akarja, hogy szaladgáljon a szobában és szétszórja az ételt szerte a földön. Nem tudnak kompromisszumot kötni, veszekedni fognak. Nem tudnak konstruktív kompromisszumra jutni egymással a szomszédok sem. Egyik azt mondja: nem akarom, hogy abban az időben nyírd a füvet, mert én pont akkor sétáltatom a kutyát, és attól ideges lesz, nem tudok vele labdázni, stb. Nem tudnak megegyezni, polgári perre mennek. Ez az emberi kapcsolatok radikalizációja. Nincs több megegyezés, csak harc, harc és harc. A normális, hagyományosan elfogadott viszonyok itt destabilizálódnak. A tanár-diák viszonyok az iskolában, egyetemeken. Harcolnak!

2. A munkáltató és a munkavállaló közötti viszony tovább radikalizálódik. Nincsenek többé elismerve a munkások jogos követelései. Nem úgy a Japánoknál, ha esetleg hallottál a „Z-teóriáról”, ahol a munkásokat bevonják a döntéshozás folyamatába, és ezáltal nincsen erkölcsi indokuk arra, hogy harcoljanak a vezetés ellen. Az USA-ban pont ennek ellenkezője igaz. Minél keményebb a harc, annál jobb. Annál hősiesebbnek látszanak. Amikor a Greyhound buszhálózat sztrájkolt, a helyi tévéállomások tudósítói az egész USA-ban úgy mutatták a sztrájkolókat, mintha valami jó dolgot tennének, hősnek tűntek, és büszkék voltak. Például volt egy család, ahol a férj buszvezető volt, és elhatározták, úgy tüntetnek a vezetők ellen, hogy tábort vernek valahol az erdőben. Úgy prezentálták őket az emberek felé, mint hősies és rendes embereket. Az erőszakos összecsapásokat – sofőrök, jegyszedők és utasok között – úgy tálalták, mintha az egy normális dolog lenne. 15-20 évvel ezelőtt ingerültek lettünk volna ettől, mondván „Miért van ennyi gyűlölködés”, ma csak megvonjuk a vállunkat: „Nem nagy ügy, mindennapos dolog”. Radikalizáció, sőt néha militarizáció! Ahogy mondtam az elő fázisnál, csak fokozva. Emberek közé lövetés!

3. Jogrend. Eltolták odáig, hogy ahol az emberek korábban békésen és legálisan rendezték a problémáikat, ott mostanra bírósági ügyeket produkálnak, akár a legkisebb apróságból, irreleváns dolgokból. Nem tudjuk megoldani a problémáinkat többé. A társadalom többsége egyre ellenségesebbé válik egyének között, csoportok között és a társadalom egészét tekintve.

4. A média úgy általánosságban szembe helyezkedik az emberekkel és az egész társadalommal. Elszeparálva. Elidegenítve.

Emlékeztek, korábban beszéltem az „alvókról”. Na ez az a fázis, amikor visszaküldik azokat a diákokat pl. akik a Lumumba Egyetemen (]]>Népek Barátsága Egyetem]]>) tanultak, vagy a fejlődő országokban. Mondjuk a Szovjetunióból hazküldik őket; vagy ha már itt voltak az USA-ban, ami a felforgatás célpontja, akkor most akcióba lendülnek. Az „alvók” felkelnek! 15-20 évig aludtak. Most mozgalmak vezetőivé válnak, prédikátorok lesznek, közszereplőkké válnak, prominens személyek lesznek, aktívan belépnek a politika színterére. Hirtelen előkerülnek a homoszexuálsok. 15 évvel ezelőtt otthon disznólkodott, senkit nem érdekelt. Most hirtelen politikai kérdést csinál belőle. Tiszteletet követel, elismerést, emberi jogokat, és nagy tömegeket visz ki az utcára. Erőszakos összeütközések vannak az ő csoportja és rendőrség, közöttük és az átlagemberek között. Teljesen mindegy: fehér a fekete ellen, sárga a zöld ellen – mindegy, hogy hol húzódik a vizuális határ, amíg egy csoport ellentéteket és összeütközéseket okoz, néha harciasan, néha lőfegyverekkel! Szóval ez a destabilizációs folyamat. Az „alvók”, akiknek többsége szimplán KGB ügynök, vezetőkké válnak a destabilizáció folyamatában. Ez nem azt jelenti, hogy Andropov parancsnok odaküldi Ivanov elvtársat az USA-ba. Az ügynök erre a feladatra már régen ott van! Egy tiszteletben álló polgára az Egyesült Államoknak. Esetleg fizetést kap különböző alapítványoktól, „törvényes küzdelmei” címén, pl. az emberi jogokért, a nők jogaiért, a gyermekek jogaiért, vagy a rabok jogaiért … valamiért. Vannak amerikai szimpatizánsok, akik neki adományozzák a pénzüket!

III. Krízis

A destabilizációs folyamat pedig általában közvetlenül elvezet a KRÍZIS fázisába. Én is ebben a fázisban voltam aktív a fejlődő országokban. A folyamat ott kezdődik, amikor a hatalom legitim testületei, a társadalmi struktúra összeomlik, nem képes tovább funkcionálni. Helyettük megjelennek a mesterséges testületek, amiket beinjekcióznak a hatalmi struktúrába. Bizottságok, akiket senki nem választott meg. Erről már beszéltem: szociális munkások, akiket senki nem választott; média, akik önkényesen formálják a véleményedet; fura csoportok, akik azt állítják, ők azok, akik tudják, hogyan kell vezetni a társadalmat. Persze legtöbbször nem tudják, csak ahhoz értenek, hogyan mozgósítsák a nemzetet, és adják el nekik a kotyvasztott ideológiájukat, valamiféle vallás és ideológia keverékét. Itt megjelennek ezek a mesterséges testületek, és mind követelik maguknak a hatalmat. Ha megtagadják tőlük, akkor elveszik erővel. Irán esetében például hirtelen előbukkantak a „forradalmi bizottságok”. Micsoda? Kicsoda? Nem is volt még semmi forradalom, de már megjelentek a „forradalmi bizottságok”. Magukhoz ragadták a bírói hatalmat, a végrehajtói hatalmat, a törvényhozást, mindezt egy ember kezébe összpontosítva, ki többnyire valami friss diplomás a Harvard-ról vagy a Berkeley-ről. Visszajön az országába és azt gondolja, hogy ő tudja a választ minden társadalmi és gazdasági problémára. A KRÍZIS az, amikor a társadalom nem tud tovább produktív módon funkcionálni, összeomlik, ezt jelenti. Ezért aztán a népesség nagy része valamilyen megmentőre vár. A vallásos csoportok várják a messiást. A munkások azt mondják: „Etetnem kell a családomat. Legyen egy erős kormányzatunk, talán szocialista, központosított, ahol van valaki, aki minden munkavállalót a helyére tesz, munkát ad nekik. Hadd dolgozzunk, mert betegek és fáradtak vagyunk a sok kiesett idő, a túlórák miatt. Kell nekünk egy erős ember. Egy erős kormányzat. Egy vezető. Egy megmentő! A nép megfáradt.” És ezzel meg is érkeztünk: megjelenik a megmentő. Jöhet egy idegen nemzet, vagy egy helyi csoport: balosok, marxisták, sandinisták, teljesen mindegy hogyan hívják magukat. Lehet valami szerzetes, mint Muzorewa püspök Zimbabwéban. Jön egy megmentő, és azt mondja: „Majd én vezetlek titeket!” Itt tehát két dolog történhet: polgárháború vagy megszállás. Polgárháború: erre Libanon a legjobb példa, ahol a polgárháború mesterségesen lett beültetve a PFSZ beinjekciózása által (Palesztin Felszabadítási Szervezet). A megszállásra sok más ország példáját hozhatnánk: itt van Afganisztán, vagy vehetnénk bármelyik kelet-európai országot, mindegyiket megszállta a szovjet hadsereg. De az eredmény ugyanaz, mindkét alternatíva után:

IV. Normalizáció

A következő fázis mindig a „NORMALIZÁCIÓ”. A „normalizáció”
pesze elég ironikus szó rá. Az 1968-as csehszlovák események óta használják,
mikor a szovjet propaganda, és rögtön utána a New York Times deklarálta: az
ország „normalizálódott”. A tankok bementek, szóval nincs több „prágai tavasz”,
nincs több erőszak, a helyzet „normalizálódott”. Ebben a fázisban a társadalom
önjelölt vezetőinek már nincs szüksége semmilyen forradalomra. Nincs szükségük
többé radikalizmusra. Szóval ez épp a destabilizáció fordítottja. Lényegében
ilyenkor stabilizálják az országot. Erővel. Úgyhogy ezek az „alvók”,
aktivisták, szociális munkások, liberálisok, homoszexuálisok, professzorok,
marxisták, leninisták már szükségtelenek, eliminálják őket, néha fizikailag!
Már elvégezték a feladatukat. Nincs többé rájuk szükség. Az új uralkodónak
stabilitásra an szüksége, hogy kizsákmányolhassa a népet, az országot. Hogy
végre élvezhesse a győzelem gyümölcsét. Szóval csak semmi radikalizmus
mostantól, kérem!

És pontosan ez történik számos országban. Emlékeznek még Bangladesben a krízisre? Ez volt az, amihez engem is felhasználtak. Először is ott volt Mudzsibur Rahman, aki 1971-ben az Awami Liga (Bangladesi Néppárt) vezetője volt. Kis sztálini bajusszal, többször is volt Oroszországban, öt évvel később lelőtték a saját kollégái, szintén marxisták. Betöltötte a szerepét. Afganisztánban ugyanez történt, háromszor! Az első Nur Muhammad Taraki volt, a második Hafizullah Amin, majd Babrak Karmal következett. Egymást ölték meg! Sorban, egymás után, amint az egyik elvégezte a feladatát. Első demoralizálta az országot; második desabilizálta; a harmadik krízisbe vitte. Viszlát elvtárs! Babrak Karmal berepül Moszkvából, és átveszi a hatalmi széket. Ugyanez történt Granadában is nemrég. A marxista Maurice püspököt megölték, amit szintén egy marxista tábornok tett. Tehát innentől csak semmi forradalom, kérem! A normalizáció jön most, úgyhogy mostantól semmi sztrájk, semmi homoszexualitás, semmi női jogok, gyermekjogok, sőt, jogok sincsenek, pont. Csak a jó, szilárd, demokratikus, proletár szabadság van! És kész!

Visszafordítani a folyamatot

1. A normalizáció visszafordítása. Hatalmas erőfeszítést igényel visszafordítani ezt a folyamatot. Az Egyesült Államoknak muszáj volt megszállnia Granadát, hogy visszafordítsa a felforgatás folyamatát. Sok ember azt mondja, ez nem jó, ez nem kóser, megszállni egy gyönyörű országot, Granada szigetét. Nos, akkor miért nem állítottad meg a folyamatot, amikor a balosok még csak megkörnyékezték őket? Miért nem akadályoztátok meg még az elején, hogy Maurice püspök hatalomra kerüljön? Akarták őt a granadaiak? Erősen megkérdőjelezhető. Azt sem tudták, ki az a Maurice püspök. Ő maga is puccsal került hatalomra. Hagytuk a helyzetet tovább és tovább fejlődni, egészen a krízisig, majd aztán a normalizációig. Ekkor az USA úgy döntött, hogy megszállja ezt az országot, mikor észrevette, hogy Granada teljes mértékben a Szovjetunió katonai bázisa lett. Persze hogy ez drasztikus lépés volt, persze hogy sajnálatos, hogy a tengerészet elvesztett 17 életet. Mindez nagyon rossz, de miért nem állították meg a folyamatot mielőtt az eljutott a krízisig? Ó, nem, az „értelmiségiek” azt nem hagynák, mert az beavatkozás egy ország belügyeibe. Nagyon óvatosak, hogy az amerikai kormányzat ne avatkozzon be a latin-amerikai országok belügyeibe. Az nem zavarja őket, ha a Szovjetunió beavatkozik. Szóval a folyamat visszafordítása, itt ezen a ponton, csak és kizárólag katonai beavatkozással érhető el. Semmilyen más erő nem képes arra, hogy innen visszafordítsa a folyamatot.

2. A krízis állapotában még nem szükséges katonai megszállás az amerikai hadsereg részéről, csak határozott tettekre van szükség, mint Chilében. CIA álcázott művelet kellett, hogy megakadályozzák a külső megmentő fellépését és hatalomra jutását; és hogy stabilizálják az országot, mielőtt az polgárháborúba sodródik. Támogasd a jobboldali konzervatív erőket. Pénzzel, emberrel, mindegy, csak stabilizáld az országot. Ne engedd az országot polgárháborúba vagy a megszállásba sodorni. Ó nem – mondják a liberálisok – az jogellenes! A kongresszus nem fog pénzt adni álcázott műveletekre. Miért nem? Meg kellene várni a normalizációt, mikor a szovjet tankok landolnak a Los Angeles-i repülőtéren?

3. A destabilizációs fázisban szintén visszafordítható a folyamat, és még könnyebben, mint a krízisnél. Nincs szükség például a CIA bevonására ebben a szakaszban. Tudjátok, mit kell itt tenni? Meg kell vonni bizonyos, apróbb szabadságjogokat néhány kisebb csoporttól. Olyanoktól, akik saját bevallásuk szerint is ellenségei a társadalomnak, ilyen egyszerű. Ó, nem – mondja a média és a liberálisok -, ez ellene van az amerikai alkotmánynak! Hogy is lehetne elvenni például bűnözőktől az állampolgári jogokat? Nem, az nem jó, azt nem lehet. Oké, ha állampolgári jogokat akarsz adni a bűnözőknek, akkor adjál, és hagyd az országot eljutni a krízisig. Ez egy vér nélküli megoldás lenne. Csorbítsd meg a jogaikat! Ne csukd le őket, nem azt mondom, hogy minden San Francisco-i homokost koncentrációs táborba kell zárni! De ne engedd őket politikai hatalomhoz jutni! Ne válaszd meg őket a hatalom székeibe! Se a helyi szinteken, sem pedig állami vagy szövetségi szinteken. Ezt bele kell verni az amerikai szavazók fejébe, mert egy ilyen ember egy hatalmi pozícióban ellenség! Ne féljünk kimondani a szót, mert ELLENSÉG! Ha még nem ellenség a destabilizációs fázisban, akkor majd ellenség lesz a krízis fázisban. Később, természetesen itt le fogják majd lőni. De ezen a ponton ő egy ellenség. Óriási szolgálatot teszel neki, ha megfosztod őt attól a jogától, hogy a saját őrült ötleteiből tőkét kovácsoljon és egy hatalommal bíró emberé váljon. Egy emberré, aki beül a hatalom székébe. Bizonyos jogok és engedélyek visszatartása, itt a destabilizáció fázisában, megelőzheti a krízisbe való eljutást és esetleg vissza is fordíthatja a destabilizációs folyamatot. Megcsorbítani a szakszervezetek korlátlan, szinte monopolisztikus hatalmát, itt a destabilizáció fázisában, megmentheti a gazdaságot az összeomlástól. Egy törvény bevezetése, mely meggátolja, hogy a cégek a konzumizmus irányába erőszakolják a közvéleményt. Egyetlen cégnek sincs joga kényszeríteni téged, hogy többet vásárolj, kivéve, ha ezt te is akarod. Kell, hogy legyen erre egy törvény! Hirdetni akarod az autóidat? Rendben. De meg ne halljam, hogy „Most azonnal vásároljak”, és hogy „Megtakarítok ezzel”! Törvényellenesnek kellene lennie, hogy bárkit arra kényszerítsenek, hogy többet fogyasszon. A demoralizációs folyamat kezdete előtt az önmegtartóztatás az egyház hatásköre volt, a vallásé. Mert papjaink a templomban megmondták: az anyagi dolgok jók, de nem az az emberi lét elsődleges célja. Mert nyilvánvalóan nem arra lettünk megteremtve, hogy minél több dezodort fogyasszunk. Kell lennie valami magasabb rendű dolognak. Ha egy ilyen bonyolult szerkezetet, mint az emberi test meg lett alkotva, akkor nyilvánvalóan kell, hogy legyen neki valamilyen magasabb rendeltetése. Nagyon könnyű elkerülni a destabilizációt azzal, ha megfosztjuk a kapzsi vállalatokat attól az apró joguktól, hogy rákényszeríthessenek téged arra, hogy mindenféle kacatokat feldolgozó géppé változzál. Egy géppé változtatnak téged, egy gilisztává, amin van egy bemenet, meg egy kimenet. Mennyi ideig működik ma egy átlagos műszaki cikk? Kevesebb, mint egy évig! Miért? Hol a csúcstechnológia? Ja, azt szeretnénk, hogy többet vásárolj. Szóval a destabilizációs folyamat könnyedén megállítható, ha a társadalom – a saját akaratából, vagy vezetői döntése nyomán – eljut az önmérséklet gondolatához. Tudom nehéz, mivel fogyasztani „kell” … de muszáj ezt tennünk! Ha nem akarsz eljutni abba az állapotba, amire mi azt szoktuk mondani Oroszországban, „Ha a Szahara valaha is kommunista állam lesz, akkor hiánycikk lesz benne a homok.” Szóval vissza kell fognod az elvárásaidat ennél a pontnál, mielőtt túl késő lesz. De ezt nem akarjuk megtenni.

4. Visszafordíthatjuk a demoralizáció folyamatát is, ha nem engedünk propagandát importálni az országba. Ezt a legkönnyebb megtenni. A korlátlan mennyiségű, ellenőrizetlen szovjet irodalmat és újságcikkeket, azt, hogy a szovjet propaganda emberek és ideológiai agitátorok egyenlő időt kapnak az amerikai televíziókban, mindezt meg kell állítani! És ezt könnyű megtenni. Ők még csak nem is fognak megsértődni ezért. Az igazság az, hogy ettől még jobban is fogják tisztelni Amerikát. Például, mikor egy volt kollégám, Vladimir Posner, na meg Ted Kopalasky feltűnik a „Night Live”-ban, és azt kérdezik tőle, „Nos, Vladimir, mit gondol erről?” Mit is gondolna? Ő csak egy propaganda eszköz! Azt gondolja, amit Andropov parancsnok mond neki, hogy gondoljon. Csak a szovjet felforgatási rendszer egyik ügyesen artikuláló szája. És Ted Kopalasky elhiteti veled, hogy az én barátom, Vladimir Posner GONDOLKODIK??? A demoralizáció folyamata el sem kezdődhetett volna, ha az elején, a felforgatással célba vett ország, aktívan – nem erőszakosan, de aktívan – megelőzi az idegen ideológiák bejutását. Nem azt mondom, hogy Amerikának is követnie kell az ősi Japán taktikáját – nem kell lelőni minden idegent, aki megközelíti Amerika szent határait -, de ha valaki valami szemetet kínál a csillogás álcája alatt, akkor egyszerűen meg kell mondani neki, hogy „köszönjük, de nekünk van már saját szemetünk!” Ha itt, a folyamat kezdetén a társadalom elég erős, bátor és tudatos hozzá, hogy megállítsa az idegen gondolatok importját, akkor az egész lánc-folyamat megelőzhető lenne.

Nemrég a Fülöp-szigeteken jártam, és sokkolt, hogy Manilában
a gyerekek fülsiketítő zenéket hallgatnak. Egy muzikális nemzet, melynek régi
hagyományai vannak a szép, népi muzsika terén, amit a spanyoloktól vettek át két
vagy három évszázaddal ezelőtt. Most hirtelen mindenki a szemetet kezdi el
hallgatni, teljes hangerővel, úgy hogy szétesik tőle a magnó. Miért?

Sok évet eltöltöttem Indiában, figyelve az indiaiak
reakcióit, hogyan jönnek ki a mozikból, miután megnéztek egy hollywoodi
produkciót. Nem tudták megérteni, hogy az amerikaiak miért ilyen pazarlóak,
miért törik össze minden ötödik percben a szép, csillogó autóikat? Miért
lövöldözik egymást több millió dollárért? Miért forog az egész kultúrájukban
mindig minden a szex körül. El tudják képzelni, ahogy néznek egy filmet, amiben
minden ötödik percben egy közösülés van a vásznon, egy olyan országban, mint
India, ahol ősi hagyományai vannak az ilyen privát ügyek tiszteletének. Vagy
Pakisztánban!

És az USA elvárja, hogy ezek az emberek tiszteljék őket?
Kizárt dolog. Ó igen, elmennek és kifizetik az öt rúpiát, hogy megnézzék ezeket
a szennyfilmeket, de csak azért, hogy utána elmondhassák a gyerekeiknek: ne
tiszteld az amerikaiakat, ne legyél olyan, mint az amerikaiak! Szóval a
demoralizációs folyamat itt, az elején még megállítható, úgy is mint export,
úgy is mint import. És ehhez csak egyetlen lépés szükséges, egyetlen nagyon
fontos dolgot kell megcselekedni. Nem kell száműzni minden KGB ügynököt
Wasingtonból. A legnehezebb, ugyanakkor a legegyszerűbb válasz a felforgatásra,
preventíven fellépni itt, ezen a ponton, vagy még előbb az, hogy visszasegíted
a társadalmat a valláshoz. Valamihez, amit nem lehet megenni, megfogni, vagy
viselni magadon. De valamihez, ami szabályozza a társadalmat, és segít megvédeni,
megőrizni azt. Egy szovjet tudós, Shafarevich, akinek semmi köze nincs a
valláshoz – a számítógépek tudósa-, végzet egy nagyon kiterjedt kutatást a
szocialista (és kommunista) országok történetéről. Ő szocialista (vagy
kommunista) országnak nevezet minden olyan országot, amelyik centralizált
gazdasággal és piramis szerkezetű hatalmi struktúrával rendelkezik. Ő felfedezte
– vagyis nem ő fedezte fel, ő csak az olvasók köztudatába hozta be – hogy az
olyan civilizációk, mint Mohendzsodáro a hindu területeken, vagy az egyiptomi, a
maja, az inka vagy a babilóniai kultúra, abban a pillanatban mind összeomlottak
és eltűntek a föld színéről, amikor elveszítették a vallást! Ilyen egyszerű.
Senki sem emlékezett rájuk utána (a közelmúltig legalábbis). Szóval, az
elképzelés, hogy az emberiség Isten intelligens, erkölcsös ügynöke, mozgathatja
a társadalmakat, az igazság, a tények, az egzakt tudás, nem biztos, hogy képes
erre. Semmilyen csúcstechnológia vagy számítástechnika nem fogja megmenteni a
társadalmat a felbomlástól, végül a kihalástól. Találkoztatok már olyannal, aki
feláldozta volna életét, szabadságát egy olyan igazságért, mint 2+2=4? Még nem
találkoztam olyan emberrel, aki azt mondta: „Kész vagyok megvédeni ezt az igazságot.
Ide lőjetek!” Ugye? De milliók áldozták fel életüket, szabadságukat, kényelmüket,
… mindent, olyan dolgokért, mint Isten. Mint Jézus Krisztus. Az egy
megtiszteltetés. Sokan a szovjet koncentrációs táborokban így haltak meg. És ők
békében halta meg. Ellentétben azokkal, akik azt kiabálták: „Sokáig éljen
Sztálin!” – miközben nagyon jól tudták, hogy valószínűleg nem fog annyira
sokáig élni. Valamihez, ami nem materiális: mozgatja a társadalmat, és segíti a
túlélését. És ugyanez a másik oldalról: abban a pillanatban, amikor a „2×2=4”
igazságához fordulunk, és ezt tesszük az életünk, a létezésünk irányító
alapértékévé: meghalunk. Még akkor is, ha ez igaz, a másikat pedig nem tudjuk
bizonyítani, csak érezhetjük és hihetünk benne. Tehát a válasz az ideológiai
felforgatásra, furcsa módon nagyon egyszerű. Nem kell emberekre lőni, nem kell
rakétákat irányítani Andropov főhadiszállására, egyszerűen csak hinni kell. És
megelőzni a felforgatást. Más szavakkal, ha nem akarsz egy felforgatás
áldozatává válni, akkor próbálj meg nem az lenni, aki a szudóban megpróbálja
megütni az ellenfelét, de elkapják a kezét. Ne üss így, ököllel. Üss a
spiritualitásod erejével és az erkölcsi nagyságoddal. Ha pedig nincs ilyen
képességed, akkor itt az idő kifejleszteni magadban. És ez az egyetlen
megoldás. Ennyi.

Az eredeti videó magyar felirattal: