Határozott ígéretet kaptunk ugyanis arra, hogy Budapest bizonyos kerületeiben hamarosan birkák brigádjai fogják a fűnyírást teljesíteni, a méhrajok számára kijelölt „méhlegelők” (ekkora hülyeséget már rég hallottunk, valószínű a méhek is így vannak ezzel) pedig arról gondoskodnak, hogy a rovarok, hangyák és más ízeltlá­búak közérzete mindenképpen jobb legyen, mint a fővárosban helyváltoztatásra autót, gyaloglást vagy éppen tömegközlekedést választó embereké. Ez utóbbiak közérzete, magyarán a bármily módon közlekedőké ugyanis csapnivaló. Kétséget kizáróan a főpolgármester úr feladta a leckét Budapest lako­sainak.

Az autósok naponta küzdenek az életveszélyt jelentő s minden logikát nélkülöző útfelfestésekkel, attól rettegve, mikor kerül eléjük egy biciklivel közlekedő, a felfestésekkel szintén nem boldoguló, ám fiatalosan merész kerékpáros ember. A busz- vagy villamosmegállók közelében várakozók vagy járók pedig azt nem tudhatják, mikor lesz kedve a legelők mélyéből felröppenő méhnek megcsípni a hozzájuk közel merészkedő gyalogost.

Komolyabbra fordítva a szót, valamelyik döntéshozó, zavarodott „szakember” gondolt-e arra, hogy nagyon sokan allergiások a méh- és darázscsípésre, amely megfelelő beavatkozás híján halálos is lehet. Hol vannak az orvosok, akik ezt az őrületet megakadályozhatnák, hiszen léteznek statisztikák arra, hogy az allergiás emberek mire érzékenyek. Igen sokan bizony a méhcsípésre! Vajon a főpolgármester úr szándékozik-e méhcsípés-allergia elleni elsősegély-nyújtó állomásokat működtetni a méh-legelők közelében?

Mintha az egész világ megbolondult volna! Pontosabb leszek: az egész világ megbolondult, s benne a normális ember vált célpontjává a veleszületett vagy szerzett őrületben szenvedőknek. Hűvösvölgy egyik szép utcáján autóztam a minap. A Páfrány utcában, amelyet egyik oldalon patakpart szegélyez. Méteres a fű, ettől aztán semmi sem látszik a legalább négy méter mélyen futó patakból vagy inkább erecskéből. Egyetlen fűre lépés bárki – járókelő vagy autós – számára végzetes lehet, ugyanis lezuhanhat. Kaszálni kellene. De nem teszik.

A Hortobágy fővárosában, Debrecenben születtem. A szépséges pusztát számtalanszor láttam. A birkanyájakat birkapásztorok terelték oda, ahová kellett. Kíváncsian kérdem, kijelölték-e már a hivatásos birkapásztorokat a főpolgármesteri hivatalban, akik terelgetik a nyájaikat, s hogy kellően népies legyek, fújják furulyájukat, s bú nélkül élik világukat? Mert tudjuk, hogy a juhásznak jól megy dolga. Vajon honnan hozzák őket?

Budapesten nem tudunk juhászképzőről. Márpedig Budapest fő-táj­építésze odanyilatkozott, hogy „a legelő-ökoszisztémák kialakításához elengedhetetlen, hogy legyen a fővárosnak birkanyája”. Jelentem, van. Emberekből áll, akik hagyják, hogy az őrület eluralkodjon az életünk felett.

Ha jól olvastam, már három helyszínt kijelöltek birkalegelőnek. Íme a dobogósok: a III. kerületi Mocsáros-dűlő, az újbudai Tétényi-fennsík és a X. kerületi Felsőrákosi rétek. Számomra újdonság volt, hogy a birkákhoz szarvasmarhák is csatlakoznak majd. Lelki szemeimmel már látom is, hogy a világ példát vesz az öko-Budapesttől, és Moszkvától Koppenhágáig ellepik majd a birkák és a marhák a nagyvárosokat.

A Hortobágy rajongói – köztük költők, írók, fotóművészek és természetkedvelők – sokszor nevezték a pusztát a „nagy üresség” helyszínének. Manapság a nagy ötletelők fejére kell gondolnunk, ha nagy ürességről beszélünk.

Kondor Katalin

(A szerző újságíró)

]]>www.magyarhirlap.hu]]>