Ma 2020 április 04. Izidor napja van. Holnap Vince napja lesz.
7ea0fcaa82d28915ea8f4c983975b7f5.jpg

D. Tóth Kriszta - Nóri

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

Nóri gyönyörű. Magas, 180 fölött, hosszú lábú, izmosan törékeny, mandulavágású, csokoládébarna szemekkel és a hozzáillő hullámos, hátközépig omló gesztenye hajfürtökkel. Nóri gyönyörű. Belül is. Vicces, okos, őszinte, izgalmas, nagylelkű.

Az eheti történet egy kicsit hosszabb a szokásosnál. Mert megérdemli.

Az ezredfordulón találkoztam vele először, amikor megnyert egy modellversenyt, ahol én voltam a műsorvezető. Igaz, számomra a rendezvény inkább azért volt emlékezetes, mert a szervezők rossz sorrendben adták a kezembe a neveket, így aztán szegény lányoknak még véletlenül sem találtam el a nevét. Bár... jelentősen kompenzálhatta őket a tudat, hogy mindegyiküknél minimum 25 centivel alacsonyabb és 10 kilóval nehezebb vagyok. Ja, és majdnem egy tizessel öregebb.

Legközelebb a televízióban láttam, hét évvel később. Mármint a székházban, nem a képernyőn, mert annál ő sokkal többre volt hivatott. A sminkszobában tisztogatta a mókusszőr ecseteket, amikor a híradó előtt beültem a székébe. „Szia, Nóri vagyok, én vagyok az új sminkes,” – de mire befejezte a mondatot, már mindketten nevettünk, mert eszünkbe jutott az a számára szerencsésen, számomra szerencsétlenül alakult modellverseny. Nóri azóta elvégzett egy főiskolát, a modellkedés mellett kitanulta a sminkmesteri szakmát és ipari mennyiségben fogyasztotta a szépirodalmat. Én? Ó, velem semmi különös nem történt. Ugyanazt csinálom, mint azelőtt csak egy másik csatornánál...

Szép lassan lettünk barátok. A közvetlen közelemben, a bőrömön dolgozott, és közben fokozatosan megosztottuk egymással a titkainkat, dilemmáinkat, olvasmány- és filmélményeinket, kudarcainkat, örömeinket. Egy kósza ötlettől vezérelve egyszer még az öcsémmel is össze akartam hozni... de aztán az máshogy alakult. Ő sminkelt a híradóban, aztán követett a showműsorba és hívtam magammal, ahová csak tudtam. Vendégszereplésekre, fotózásokra, forgatásokra. Jó volt a közelében lenni, egy rossz szót nem hallottam tőle soha senkire – márpedig ez egy televíziós sminkszobában igen nagy szó. Ömlött belőle a mosoly. Az élet szeretete.

Tavaly nyáron egy kolléganőnk hívott föl azzal, hogy Nóri kórházba került. Egy forgatáson lett rosszul, a Lászlóban fekszik, kivizsgáláson. Fölhívtam. „Nem tudják még, mi van velem, de ne aggódj, a lehető legjobb helyen vagyok,” csilingelt a hangja. Megnyugodtam. Ha ő csilingel, akkor én sem pánikolhatok.

Két hét múlva beszéltünk újra, az első kemotáriápiás kezelése előtt. Non-Hodgkin szindróma. Magyarul: nyirokrák. Édesistenem, az én gyönyörű sminkmesterem, a barátom, ez az alig 28 éves, megtestesült életrebólintó jókedv... rákos. Kétségbeesve hívogattuk egymást a közös barátokkal. Mit csináljunk? Hogy segítsünk? Egyáltalán, hogy lehet ez? Miért? Miért Nóri?

Egy ideig nem beszéltünk, telefonon legalábbis. Nóri harcolt az életéért, a családja – nagyon, nagyon jó családja van – körbeölelte, óvta, segítette, ahogy tudta. Facebookon cseteltünk néha. Még hat kezelés van hátra... még négy... még három, és jobban leszek, meglátod. Megoldom. Csinálom. Ez most nagyon rossz, de megyek előre. Ne aggódj. Ő vigasztalt engem. Mindig ő vigasztalt engem.

Az első kemó-sorozat vége felé látogattam meg. Az első pillanattól fogva, hogy beléptem a csöpp lakásába, a bőgés rázott belülről. Parókát viselt és szürke arcbőrt. Mandulavágású szemei alatt barna karikákat, a kézfejein lila ereket. A pizsamájában alig volt hús és szinte teljesen eltűntek azok a mosolygós ajkai. Ült az ágya szélén, én vele szemben a kanapén és néztük egymást. Egy ideig nem beszéltünk. A szeme tele lett könnyel. Akkor arra gondoltam, hogy ha most elsírja magát, akkor nekem annyi. Mert ez az emberi természet: még egy ilyen helyzetben is saját magára koncentrál. Aztán végül nem sírt, hanem sóhajtott egyet és megkérdezte, hogy vagyok. Elszégyelltem magam. Lepergett előttem az összes piszlicsáré bajom, az idegesítő kis munkahelyi problémáim, az otthoni bosszúságaim. Hogy megint lerobbant a kocsi, hogy csöpög a csap a kertben, hogy a tévében lehúzták a vendéglistáról a kedvenc színészemet, hogy a férjemmel azon vitáztunk, melyikünk családjánál töltösük a karácsonyt.... minden, ami látszólag olyan egetrengetően fontos volt nekem. Fontos? Fontos?! Egy órát beszélgettünk a betegséggel teli pici lakásban, aztán húsz percet bőgtem a kocsiban. De hamarosan talán vége lesz, nyugtattam magam Nóri saját szavaival.

Hát... nem lett vége. Az első kör után kiderült, hogy nem reagált jól a teste a kezelésre. Újraképződtek a rákos sejtek, jön a második kemoterápia sorozat, és a nagy kérdés, hogy mit lehetne még tenni. Hiszen olyan fiatal. Előtte az élet – ugyebár.

Pár hét múlva üzent újra a Facebook-on. Akkor, amikor azt hitte, most már tényleg nem bírja tovább, jött egy új reménysugár! Célzott terápia, egy egészen modern dolog, amerikai gyógyszer, négy kapszula, a tesztek alapján éppen az olyan típusú betegségnél működik a legjobban, ami neki is van. Nagyon, nagyon sok pénzbe kerül. A TB nem támogatja, de belevágunk. Ha kell, eladunk mindent. Felveszünk hitelt. Majd valahogy megoldjuk. Megint ömlött belőle a mosoly. És az optimizmus. Hogy honnan szerezte, nem tudom. Megígértettem vele, hogy szól, ha megakadnak, azt terveztem, hogy elindítok egy jótékonysági gyűjtést. Mert az nem lehet, hogy egy ilyen ember élete a pénzen múljon. Vagy bármilyen ember élete.

Nóri megkapta a tablettákat, háromhetente egyet. Aztán újra bevonult a kórházba, mert a neheze még hátra volt. A korábban levett őssejtjeit kellett visszaültetni, de ahhoz előtte teljesen le kellett csapolni a csontvelőjét, el kellett puszítani a vérképző sejtjeit. Gyakorlatilag élő halottat csináltak belőle és bezárták egy sterliszobába, ahonnan senki se ki, se be. Hetekig. „Tudod, mi volt az érdekes?” – mesélte később, mert persze ebben is az érdekest találta meg és nem a halálost – „Amíg nem volt vérképzésem, addig egyáltalán nem voltam éhes. És nem álmodtam. Soha, semmit.”

Pár napja a Kopaszi gáton ebédeltünk mi ketten, fűbe terített pokrócon. Étterembe, kávézóba, boltba, postára, egyáltalán: emberek közé nem mehet, még vagy két hónapig maszkban és kesztyűben közlekedik. Nem hagyta, hogy ebédet hozzak neki, mert speciális étrenden van, amíg az immunrendszere erősödik. De él. Él!

Nevetve mesélte, ahogy bepánikolt a sterilszoba bezártságától. Pasikról beszélgettünk, fogfehérítésről, hízókúráról, sportról, könyvekről, utazásokról, közös barátokról... „Tudod, egy percig sem hittem el, hogy nem élem túl,” mondta egyszer csak. Én meg néztem, ahogy ül mellettem, vékonyan, gesztenyebarna, az eredeti hajára kísértetiesen hasonló parókában, mosolyogva. Szinte csak a szemén látszott, hogy ez a szép, 28 éves ember az elmúlt egy évben olyasmin ment át, ami alapjában rendezi át a viszonyt az élethez. Kezet fogott a sötétséggel, aztán hátat fordított neki.

Rám nézett, szinte égetett a tapasztalat a tekintetében. „Megtanultam a leckét, nekem már senki nem tud újat mondani,” és elnevette magát.

Nóri erős. Mindennél erősebb. Még a halálnál is előrsebb. Ezen a héten az ő kedvenc könyveit ajánlom nektek.

shopline.hu - D. Tóth Kriszta

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Mondom a magamét (4421) Tv fotel (65) Jobbegyenes (1726) Vetítő (37) Történelem (14) Emberi kapcsolatok (36) Tereb (139) Politika (1571) Alámerült atlantiszom (142) Életmód (1) Mozi világ (440) Gasztronómia (539) Autómánia (61) Gazdaság (646) Flag gondolja (33) Belföld (5) Nagyvilág (1449) Titkok és talányok (12) Mozaik (83) Szépségápolás (15) Rejtőzködő magyarország (171) Egészség (50) Heti lámpás (239) Irodalmi kávéház (485) Kultúra (5) Sport (729)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>