Ma 2019 október 24. Salamon napja van. Holnap Blanka, Bianka napja lesz.
704c59d1557b9209e589a416bb57dbe4.jpg

A számok zsarnoksága

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

Ha a modern demokrácia fogalmának és mibenlétének kétségtelenül sokrétű és ellentmondásos problematikáját vizsgáljuk, nem kerülheti el a figyelmünket az a tény, amit de Tocqueville, a demokrácia egyik első nagy kritikusa és nagy teoretikusa „a többség zsarnokságának” nevezett.

„És ami engem leginkább zavar Amerikában, az nem az ott uralkodó túlzott szabadsága, hanem éppen a zsarnokság elleni biztosítékok csekély száma.”

(Alexis de Tocqueville)

„Mindenféle fajta rezsimet azzal védelmeznek, hogy demokráciának nevezik.”

(George Orwell)

A demokrácia más kritikusai és vizsgálói is előszeretettel utalnak erre a tocqueville-i képre, azonban arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy de Tocqueville nem magát a demokráciát azonosította a többség zsarnokságával, hanem azt csupán, mint a demokrácia egy lényeges árnyoldalát említette. A demokrácia és a zsarnokság összekapcsolása valójában nem is tőle, hanem Platóntól és főként Arisztotelésztől ered [1].

Az Amerikában utazgató francia arisztokrata, amikor a többség zsarnokságára gondolt elsősorban nem a politikában gátlástalanul alkalmazott többségi elvet kárhoztatta, hanem igyekezve a jelenségek mélyére hatolni, azt már csak, mint következményt értékelte.Több helyütt hangsúlyozta, hogy a demokrácia látszólagos individualizmusának másik oldala éppen a kollektivizmus, vagyis éppen azáltal, hogy a demokrácia az egyént elszigetelte és kiszakította a hagyományban rögzített helyéről, nem csak felszabadította, hanem ki is szolgáltatta azoknak az erőknek, amelytől eddig relatíve védett volt [2]. A zsarnokság nem csak az egyén vagy az állam zsarnoksága lehet, hanem egy ennél sokkal veszélyesebb és mélyebb zsarnokság is. Nem (csak) az állam, hanem a társadalom zsarnoksága is leselkedik a történelem és a hagyomány mélyebb összefüggéseiből kiszakított egyénre. A rendi határok elmosásával nem biztos, hogy a szabad és „egyenlő” individuumok vágyott közössége jön létre, hanem létrejöhet a tömeg is, egy sötét, mindent magába nyelő, kollektív és alaktalan entitás, amelyben a gondolkodás világosságát felváltja az irracionális érzelmi impulzusok atavisztikus világa, és amely egy demagóg korlátlan manipulációjának tárgya lehet. A tömeghez tartozás vágyának gyökere a társadalmi ethoszban megfigyelhető konformizmus, a mindenkori többséghez való idomulás, a középszerrel való azonosulás kényszere. Végső soron ez a kollektivizmus, az emberi tudat világosságára leselkedő legnagyobb veszélyek egyike, és de Tocqueville ennek a veszélyeitől óvott, amikor arra utalt, hogy „a demokratikus köztársaságok testetlenné finomítják a zsarnokságot.” Ez a szolgaság nem látható és külső, hanem egy láthatatlan és belső, lélektani kényszer révén manifesztálódik. Ez az erő pedig nem más, mint a társadalom szövetét mindenütt átható egalitárius etika. Az egalitárius morál tulajdonképpen a középszerűség morálja, „különbözni gyanús,” hiszen a különbözőség egy bizonyos fajta egyenlőtlenség, és az egyenlőtlenségeket az egalitárius a legfőbb rossznak véli.

A többség zsarnokságának egyik politikai definíciója szerint azt jelenti, hogy a kisebbséget nem védi meg semmi a többségtől, és a választási küzdelemben az ellenfelet a „kiirtandó” ellenségnek tekintik [3]. A többség zsarnoksága tehát akkor áll fenn, ha a többségi elvet a politikában korlátlanul alkalmazzák, anélkül hogy valamilyen garanciát biztosítanának a kisebbségnek. Ilyen értelemben a demokrácia, legalábbis liberális demokrácia természetesen nem nevezhető a többség zsarnokságának. A többségek és a kisebbségek nem szubsztantívak, hanem fluktuálnak az állandóan változó körülményekre adható válaszok szerint: így az aktuális többségből kisebbség lehet és viszont. Sartorit követve, mi is inkább úgy látjuk, hogy az olyan, mennyiségre alapozó politikai eszmék esetében, mint a demokrácia, a többség zsarnoksága helyett pontosabb lenne a számok zsarnokságáról beszélnünk [5].

Kétségtelen, hogy nem könnyű feladat a demokrácia fogalmát megtisztítani a mellékjelentésektől, amely a több mint két évszázados modern használat folyamán mintegy rárakódtak [4]. Jelen írásunkban nem is próbáljuk meg elvégezni ezt a feladatot, mindössze egy igen egyszerű elvnek, a mennyiség elvének rövid értelmezésére, és a modern demokrácia működésében tetten érhető szerepére vállalkozunk. A mennyiség elvének elemzésekor négy szabályt szeretnénk segítségül hívni, amelyeket a demokrácia „elméletének” felhasználása révén absztraháltunk. Ezt a négy szabályt az egyenlőség (1), a felcserélhetőség (2), a különbözőség (3) és a többség (4) szabályának nevezzük.

A feltételezett egyenlőségre alapozó demokrácia „szabályrendszere” azt mondja ki, hogy a demokrácia az emberek olyan önkormányzata, amelyben a kormányzók és a kormányzottak nem az inherens rang értelmében, hanem csupán a funkció tekintetében különböznek és különülnek el egymástól. Elméletben minden kormányzottból lehet kormányzó és vice versa, mert a demokráciában az elemek egymással felcserélhetőek. E két, egymással szorosan összefüggő szabályt az egyenlőség (1) illetve a felcserélhetőség (2) szabályának nevezzük. Mivel egyik építőelem sem jelent valamilyen minőségi többletet egy másikhoz képest, a demokráciában olyan mintha tökéletesen egyenlő „súlyú” vagy „nagyságú” elemekkel dolgoznánk. Az elemeket az elmélet szabályai szerint szigorúan egyenlőknek kell tartanunk, vagyis el kell vonatkoztatunk minden egyéb körülménytől és szigorúan a kvantitásra redukálnunk. Ha ezt nem tennénk, akkor azonnal megsértenénk az egyenlőség és ebből következően a felcserélhetőség szabályát is.

Nem világos azonban, sőt igencsak kétséges, hogy ez az elmélet vajon megfeleltethető-e a valóságos kritériumoknak. Nem biztos, hogy mindez igazolható, ha a demokrácia valóságos, nem pedig ideális építőelemeit, az egyenlőnek tekintett állampolgárokat vesszük figyelembe. Ha ezeket egy virtuális mérlegre helyeznénk, azt látnánk, hogy a mérleg mutatója minden esetben másképpen leng ki. A vizsgált elemek egyre nagyobb számát tekintetbe véve pedig statisztikai lehetetlen volna az, hogy mindenkinél pontosan ugyanannyit mutasson, és ez a kvázi-lehetetlenség a bevont elemek számával egyenes arányban növekedne. Másrészt pedig nem mindegy, hogy milyen szempontból vizsgálnánk meg az elemek „súlyát” – lehet, hogy egy alany egy bizonyos területen igencsak „könnyűnek találtatik”, még más tekintetben viszont éppen az ellenkezője az igaz. Lehet valaki éppen zseniális fizikus, de kétségbeejtően rossz focista. Az emberi tulajdonságok és képességek egészen egyszerűen semmilyen empirikus körülményt figyelembe véve nem egyenlők, még akkor sem, ha a demokratákkal együtt azt szeretnénk, hogy azok legyenek. Nevezzük ezt az egyenlőség szabályával szemben a különbözőség (3) kontradiktórius szabályának. Kétségtelenül zavaróan hat a demokrácia ideális elméletében, de a demokratikus elmélet koherens képviselőjének a realitásokat tekintve kötelezően figyelembe kellene vennie, és legalábbis „kezdenie kell tudni” vele valamit, ha az elméletet meg szeretné védeni.

Az 1-es és 2-es szabályra alapozó választás a többségi szabály (4) szerint jár el. A 4-es szabállyal kapcsolatban elsősorban azt vethetjük fel problémaként, hogy önmagában még semmiféle reális verifikációs kritériumot nem tartalmaz. Itt érkezünk majd el kritikánk leglényegesebb pontjához, amely a mennyiségi elvre alapozott döntéselmélet igazságosságát érinti. Különös problémaként vetődik majd fel, hogy a többségi szabály, amely a demokrácia működésének conditio sine qua non-ja valóban igazolhatóan igazságosabb-e más döntéselméleti mechanizmusoknál.

Mivel a demokrácia politikai elmélet, a politikában pedig eldöntendő szituációk megoldásáról van szó, egymással tökéletesen egyenlő elemek esetén nem marad más kritériumunk, mint a többségi szavazás. Egy kérdésben így csupán az dönt, hogy a szavazásban részt vevő egységek hol állnak nagyobb számban vagy arányban. Ha a demokratikusság gyakorlati kritériumának az 1-es és a 2-es szabály maximális kiterjeszthetőségét tekintenénk, a leginkább demokratikus az lenne, ha mindkét szabály minden esetben érvényesülne: vagyis lehetőleg minden eldöntendő kérdésbe minden egységet bevonnánk, és minden felmerülő problémában a többségi szavazás döntene. Pontosan ezt szeretnék a közvetlen demokrácia vagy részvételi demokrácia, (újabban „bázisdemokrácia”) hívei, akik csupán az ilyen demokráciát tartják tényleges demokráciának. Ha azonban nem az elvont és steril „laboratóriumi,” hanem a valós körülményeket, a valós emberi társadalmakat és a valódi államokat vizsgáljuk, akkor nem alkalmazhatunk ilyen szigorú matematikai szabályosságot. A „tiszta” többségi szavazás egyáltalán nem volna lehetséges – nemcsak a szavazás technikai feltételeit tekintve lenne kivitelezhetetlen, hanem az is világos, hogy egy valóságos állam rövid úton belül egyszerűen kormányozhatatlanná válna és összeomlana egy ilyen döntési mechanizmus lassú, körülményes és egyáltalán nem hatékony formája miatt. Vagy pedig behozhatatlan hátrányba kerülne azokkal az államokkal szemben, ahol a döntési folyamat gyorsabb és egyszerűbb. Az tehát számunkra nyilvánvaló, hogy ilyen formában önkormányzat nem lehetséges, ezért szükség van valamiféle kitüntetett kormányra, amely a kormányzottak hatalmas tömegéről elkülönül. A másik, és még súlyosabb probléma ezzel, hogy az 1-es és 2-es szabály maximális alkalmazása valójában a mennyiségi elv maximális alkalmazását jelentené, vagyis egy ilyen rendszerben mindenről a számok döntenének, teljesen kizárva az ész, a tudás, és a tapasztalat minőségi kritériumait, azokat a nagyon fontos tényezőket, amelyek semmilyen értelemben nem függenek a mennyiségtől. Egy ilyen demokráciának valójában azt az igazolhatatlan állítást kellene kimondania, hogy a „nép” valamiféle misztikus bölcsességgel rendelkezik és a nép mindenkori többségnek pedig mindig, vagy legalábbis majdnem mindig igaza van, a „mi az igazság” kérdésre pedig kizárólag a nagyobb szám válasza felelne, vagyis egy teljes egészében ellensúlyok nélküli önkényuralmat, a többség önkényuralmát hoznánk létre. Ha mindenben a többség dönt, akkor nincs semmilyen garancia arra, hogy a kisebbségek védelmét garantáló törvényeket miért ne lehetne a többségi döntés alapján megváltoztatni.

A tiszta demokráciához képest egy bizonyos engedményt vagy korlátozást a józanabb demokraták kénytelenek tehát végrehajtani. A képviseleti demokráciában a kormányzottak ideiglenesen átruházzák hatalmukat a kormányzókra. A két csoport elméletben még mindig egyenlő. A konkrét politikai döntéseket azonban kizárólag a kormányzók szűk csoportja hozza meg, és azokba a kormányzottaknak semmiféle beleszólása sincsen. Az ilyen formán kialakuló hierarchia bizonyos átjárhatóságát az biztosítja, hogy elméletben „mindenkiből” válhat kormányzó, valamint a kormányzóknak szükségük van a kormányzottak megerősítésére. Az ilyen demokrácia a gyakorlatban csupán két dologban különbözik a „nem-demokráciától” a kormányzottak leválthatják a kormányzókat, valamint belőlük is válhat kormányzó.

Ha 3-as szabályt, amelyet mi a különbözőség szabályának neveztünk, kiterjesztjük és a politikai cselekvés területre alkalmazzuk, láthatjuk, hogy nehezen összeegyeztethető az a 1-es (egyenlőségi) és ebből következően az 2-es (felcserélhetőségi) szabállyal. Amíg az 1-es és a 2-es szabály absztrakt és ideális, addig a 3-as konkrét és reális. A képviseleti demokrácia alapvető kritériuma, amely szerint a kormányzók és a kormányzottak mindenkor felcserélhetőek a valóságban nem biztos, hogy teljesülhet. Egy valóságos állam irányításának rendkívüli bonyolultságát tekintetbe véve kétségtelenül utópia lenne arra következtetnünk, hogy elnöknek például az állam minden egyes felnőtt polgára egyaránt alkalmas, mint ahogy az sem szerencsés, ha a diplomatának ugyanolyan készségek fejlesztését írjuk elő, mint egy katonai vagy egy gazdasági vezetőnek [6].

Mindenütt azt tapasztaljuk, hogy az egyének képességei között még az uniformizált oktatás, vagy a többé-kevésbé azonosnak tekinthető körülmények ellenére is rendkívüli különbségek mutatkoznak. Mivel a különböző feladatok elvégzésére „predesztináló” képességek felettébb egyenlőtlenül oszlanak meg a népességben, sohasem lehet az egymástól elkülönülő egyéneket ilyen formában egy szintre hozni. Az elkötelezett egalitárius persze ilyen esetekben igazságtalanságot kiált, holott a legnagyobb igazságtalanság éppen abban rejlik, ha valóságot próbáljuk meg az elmélet igájába kényszeríteni, azt képzelve, hogy az önkényesen elgondolt és puszta érzelmi-akarati kritériumok alapján előírt ideálisnak felül kellene írnia a reálist, amelyben számunkra a természettörvény mutatkozik meg [7]. Teljességgel kiszámíthatatlan, hogy a képességek hogyan oszlanak meg a társadalomban – és azt végeredményben nem az oktatás, nem a nevelés, nem a szociális helyzet, nem a genetikailag kódolt adottságok, nem a környezet, nem a kultúra, és nem földrajzi tér dönti el, hanem ezek rendkívül komplex összjátéka. Valamilyen fajta adottsággal természetesen szinte minden ember rendelkezik, és szinte lehetetlenség volna olyasvalakit találnunk, akinek semmiféle képessége ne lenne. Azonban az emberek különböző adottságai nem feltétlenül ugyanarra és nem mindenre predesztinálják az illetőt [8].

E körülményeket figyelembe véve a képviseleti demokráciákban is megindul a természetes elitképződés folyamata: kialakul emberek egy olyan, többé-kevésbé zárt és a többségtől elkülönült csoportja, (vagy csoportjai) amely a politikai hatalmat mintegy monopolizálja. Elméletileg ez a csoport mindenki számára nyitott, a gyakorlatban azonban láthatjuk, hogy ez a „mindenki” csupán a társadalom egy igen korlátozott része. A politikai elitbe csak nagyon lassan kerülnek be új elemek. Rengeteg tényezőnek szükséges egyszerre teljesülnie ahhoz, hogy valaki bejusson a kormányzó elitbe, de még ahhoz is, hogy egyáltalában a politikusi pálya irányába mozduljon [9]. Ez az elit alkotja minden politikai párt „nyersanyagát” attól részben függetlenül, hogy az adott párt éppen mit látszik képviselni, milyen „színekben” indul [10]. A kormányzottak hatalmi jogosítványai a képviseleti rendszerben mindössze arra korlátozódnak, hogy szabadon – a többségi szabály (4) alapján – megválaszthatják, hogy melyik elitcsoport, vagy más megfogalmazásban a mindent felölelő elit melyik „frakciója” kormányozza őket. Azt, hogy a képviseleten keresztül a kormányzottaknak valójában mekkora részesedése van a hatalomban, von Kuehnelt-Leddihn Baloldaliság című művében egy érzékletes képpel illusztrálja:

„A nagy nemzetek körében, a választó, mondani sem kell, egy mikroszkopikus egység. Ha az Egyesült Államok választóit egy vastag fekete vonal szimbolizálná, amely oly magas volna, mint az Empire State Building New York-ban, az eredmény körülbelül 4 mu lenne, amely egy milliméter ezred részénél négyszer kisebb […]. Ilyen körülmények között az ’önkormányzat’ formulája alig jelent valamit.” [11]

A nem reális önkormányzatnál és a nem reális egyenlőségnél azonban még súlyosabb problémákat vet fel a „számok zsarnoksága” vagyis a mennyiségi elv kiterjesztett alkalmazásából eredő anomália-sor. Ugyan a képviseleti demokrácia, a „tiszta” demokráciához képest korlátozza a mennyiségi elv alkalmazását, elsősorban azáltal, hogy azt főként a kormányzó elit kiválasztására alkalmazza, de ez önmagában még mindig nem garantálja a jó kormányzás lehetőségét. Még abban az esetben is, ha csak az 1-es, a 2-es és a 4-es szabályt alkalmaznánk nagyvonalúan „elfeledkezve” a 3-mas szabályról, kétséges, hogy csupán azért mert 51% egyetért valamivel, 49% pedig nem, azt bizonyítja, hogy 51%-nak igaza van. Tovább élezve: ha 99% lenne az egyetértők aránya, de az adott dologban való igazság történetesen a maradék 1% birtokában lenne, még az sem adna megkérdőjelezhetetlen alapot arra, hogy a 99%- hozza meg a végső döntést, hacsak nem azonosítjuk az igazságosság kritériumát a többségével. Ez pedig, valljuk be, semmivel sem racionálisabb mintha azt feltételeznénk, hogy mindig annak van igaza, aki éppen többségben (vagy kisebbségben) marad. A mennyiségi elv azonban éppen ilyesféle kritériumot nem ismer el, a számok elleni fellebbezésnek helye nincs, mégpedig azért nincs, mert az elv érzéketlen a minőség nem egalitárius kritériumával szemben. Amennyiben rendelkezünk az igazságosság valamilyen szubsztantív képzetével, és nem akarunk a puszta relativizmus csapdájába esni, amely által minden és mindennek az ellenkezője is igazolható, nem mondhatjuk ki azt, hogy az igazság az, amit a többség akar. Miért, miféle igazolható alapon lenne a többségnek több joga az igazságra, mint a kisebbségnek? Egy hipotetikus választás esetében, minden további nélkül elképzelhető, hogy a választáson résztvevők 100%-ából éppenséggel annak a 33%-nak van igaza, amely a vesztes pártra szavazott, ugyanakkor egy ilyen általános választás keretében mindenképpen az a párt kerül a hatalomba, akire a 67% voksolt. A ma működő demokráciák nagy többségében elfogadott kétharmados törvény alapján ráadásul igen nagy hatalommal felruházva, amelyet így szinte korlátlanul és legitim módon felhasználhat az általa képviselt „nem igazság” végrehajtására.

A mennyiségi elv másik nagyon kínos következménye hogy az egymással versengő pártok nagyon sok esetben úgy próbálnak meg népszerűek lenni a választók körében, úgy próbálnak meg egyre több szavazatot szerezni, hogy kifejezetten a silány emberi tulajdonságokra, például a gyűlöletre, az irigységre vagy a hiszékenységre apellálnak. Egyrészt próbálják minél inkább befeketíteni az ellenfeleiket, másrészt pedig próbálnak a lehetőségek szerint minél többet ígérni a választóiknak. Ha az általános választások, az általános választójog esetét tekintjük a következő kép tárul elénk: elméletileg mindenki, aki bizonyos, (rendkívül alacsonynak tekinthető) kritériumoknak megfelel, eltekintve bármiféle külön kvalifikációtól (vagyis minőségi kritériumtól) az egyenlőségi szabály alapján szavazások aktív és passzív alanya lehet. Ezek a választások általában egy relatíve minimális területre korlátozódnak: a „nép” elméletileg egyenlő politikai ereje csak a kormányzók megválasztása esetében, az országgyűlési választásokon nyilvánul meg. Itt azonban, aminek a demokratikus szemlélet szerint a társadalom szempontjából előnynek kellene lennie, - vagyis az, hogy kormányzottak kiválasztják az őket kormányzókat, elméletileg „maguk közül,”- hátránnyá válhat. A kormányzók pozíciójára ugyanis nem a civil társadalom képviselői, hanem elitcsoportok jelentkeznek, amelyek, egyrészt a fentebb vázolt természetes elitképződési folyamat révén már konstans módon elkülönültek a többségtől másrészt pedig egymással is rivalizálnak a választók kegyeinek elnyeréséért. Annak a csoportnak van a nagyobb statisztikai esélye a hatalomba kerülni, vagyis több szavazatot szerezni, amelyik a populistább és a demagógabb – vagyis amely minél többeknek minél többet ígér, a tisztességtelenebb így mindig nagyobb eséllyel pályázik a kormányzó pozíciójára [12]. A verseny tehát, amelynek a legjobbak kiválasztására kellene irányulnia könnyen válhat kontraproduktívvá. A legrosszabbaknak nagyobb esélye van bejutni a hatalomba, mint a legjobbaknak, ráadásul az ilyen fajta versenyhelyzet még a tisztességeseket is arra csábítja, hogy a cél érdekében váljanak tisztességtelenekké.

Igazságtalanok lennénk azonban a képviseleti demokráciával szemben, ha kizárólag a negatívumait említenénk meg. A képviseleti rendszer kétségtelen előnyének tűnik, hogy egy rossz elitet le lehet váltani, illetve a képviselet elve lehetetlenné teheti a korlátlan hatalom kialakulását amennyiben reális hatalmi ellensúlyt képes képezni [13].

De itt is tehetünk egy ellenvetést. Az, hogy az elit a választások és az elméleti visszahívhatóság révén ellenőrizhető és leváltható csak akkor előny, ha az elit már nagyon egyértelműen „a tönk szélére” vitte az országot, vesztes háborút robbantott ki, önkényes jogalkotásba fogott, vagy éppen totális gazdasági csődöt eredményezett. Ellenkező esetben a leváltása inkább hátrányt jelent, mint előnyt, egy relatíve jó, vagy legalábbis nem egyértelműen rossz elitet például ésszerűtlen lenne pusztán azért leváltani, mert túl régóta van a hatalomban, ez nemcsak a hosszú távra való tervezést teszi értelmetlenné, hanem azt is, hogy egy túlságosan rövid ciklus alatt a választók egyáltalán képesek legyenek megbizonyosodni arról, hogy amit pillanatnyilag rossznak vélnek valóban rossz. Az ellenzéki demagógia miatt, azért mert az ellenzéknek az az érdeke, hogy minden körülmények között hatalomra kerüljön, ez újra és újra megtörténhet és nagyon sok esetben meg is történik. A stabilitás és a kontinuitás nem kedvez az egalitárius mítosznak, mert a túlságos hatalomkoncentráció gyanúját veti fel. Kétségtelen, hogy a hatalmat korlátozni kell, azonban az is, hogy a választások rotációs mechanizmusa nem az egyetlen módszer az ilyen korlátok felállítására. A nem választott, vagy csak részben választott hatalmi koncentrációk egymást sakkban tartó rendszerei is korlátozhatják az abszolút hatalmat. A gyakorlatban nehezen igazolható az a premissza, hogy a nem választott elit hatalma adott esetben azért korlátlan, mert nem választott. Az is kétséges, hogy ha egy elitet választanak, akkor a hatalom feltétlenül korlátozott lesz. Az elitek túlságosan gyors rotációjával kapcsolatban nagyon súlyos problémákat vet fel az időpreferencia növekedése is, amelyet Hans-Hermann Hoppe a monarchiából a demokrácia periódusába történő átmenet elemzésekor hangsúlyozott. Szerinte az az elit, amelyet korlátozott időre választanak, arra fog törekedni, hogy a lehetséges maximumot hozza ki az általa birtokolt hatalomból, ne hosszú távra tervezzen, hanem a rövid távú kizsákmányolás maximumára törekedjen.

„A monarchiákban jelenlévő belső és külső korlátozó tényezők hiányában a demokratikus (köztulajdonú) államban a mértékletesség csökken […]. Egy államfőnek nem áll érdekében nem tönkretenni az országát (jelentős ellentétben egy királlyal). Miért is ne akarná kisajátításainak mértékét növelni, ha egyszer egy önmegtartóztató politika hasznát – az állami vagyon magasabb tőkeértékét – nem arathatja le saját maga, míg az ezzel ellentétes viselkedés (adóemelés) előnyeit viszont élvezheti? Egy államfő számára, a királlyal ellentétben az önmegtartóztatás csak hátránnyal jár.” [14]

Mondandónkat összefoglalva kimondhatjuk, hogy a demokrácia ideális elméletében, legyen az közvetlen vagy képviseleti, semmilyen más kritérium nem írhatja felül a mennyiségit, végeredményben mindig a számok döntenek, habár a képviseleti rendszerben mindez kevésbé érvényesül, mint a közvetlenben. De a mennyiségi elv alkalmazása mindenképpen kontraproduktív megoldásokhoz és eljárásokhoz vezet a gyakorlatban. Lehetetlenné teszi a közvetlen demokrácia működését, a közvetett demokráciában pedig elsősorban demagógiának és a demagógoknak kedvez, így egy ilyen rendszer legfőbb haszonélvezője valójában sohasem a „nép” hanem politikai pártok, vagyis a hivatásos politikusok konstans módon elkülönülő csoportjai. Paradox módon, a gyakorlat, amely miatt a demokráciák egyáltalán működni képesek abban áll, hogy létező formájukban nem „szigorú” demokráciák: nem alkalmazzák ugyanis konzekvensen saját szabályaikat, vagyis a mennyiségi kritériumokat. Kénytelenek bizonyos fékeket beépíteni a rendszerbe, amelyet a mennyiségi elv szigorú alkalmazása nem engedne meg. Az egyenlőségre alapozó, demokratikusnak nevezett rendszerek így kénytelenek több-kevesebb teret adni az emberek közötti tagadott, bár természetes különbségeknek, a minőség elvének és az ebből következő hierarchiának, vagyis végső soron egy nem egalitárius, arisztokratikus elvnek, amelynek híján a társadalom nemcsak a mennyiség korlátlan zsarnokságára, hanem összeomlásra is lenne ítélve. Ez az elv megjelenik például a legfelsőbb bíróságok rendszerében, vagy a köztársasági elnök vétójogában, prezidenciális rendszerekben pedig jelen van az elnöki hatalom bizonyos autoritásában és „karizmájában.” A demokrácia paradox módon csak az által képes magát fenntartani és megóvni magát az összeomlástól, a zsarnokságtól és a káosztól, ami benne nem demokratikus. Számunkra úgy tűnik, hogy a demokráciát könnyebb igazolni egy elvontan racionális hipotézissel, mint egy olyannal, amely a létező világ létező viszonyaiból indul ki, mégpedig azért, mert a maga az elmélet nem a „van” hanem a „kellene” alapelve szerint működik. A demokráciában ezzel egyértelműen mindig hatalmas szakadék tátong, - mégpedig minden más elképzelhető államformánál nagyobb szakadék - az ideális és a reális között.

Jegyzetek:

[1] „Az ilyen gondolkodású lény, mint afféle egyeduralkodó kizárólagos hatalomra törekszik, mert nem áll a törvény alatt, despotává lesz és így a hízelgők tesznek szert tekintélyre olyan is ez a demokrácia mint a monarchikus formák közül a türannisz.” (Arisztotelész: Politika 1214b-1234)

[2] „A természeténél fogva gyanakvó despotizmus az emberek elszigeteltségét önmaga fennmaradásának legbiztosabb zálogának tekinti, és eszerint mindent elkövet szétválasztásuk érdekében. Nincs az emberi szívnek olyan vétke, amely annyira ínyére lenne, mint az egoizmus […] egy despota könnyen megbocsájtja alattvalóinak, hogy nem szeretik föltéve, ha egymást sem szeretik […]. Így hát a despotizmus éppen azokat a bűnöket szüli, amelyeket az egyenlőség is elősegít […] E két dolog, a despotizmus és az egyenlőség – veszélyesen kiegészíti és kölcsönösen segíti a másikat. (Alexis de Tocqueville: Az amerikai demokrácia. Európa, Budapest, 1993. 716. p.)

[3] Giovanni Sartori: Demokrácia. Osiris, Budapest 80. p.

[4] Itt elsősorban az olyan szótári definíciók inherens félrevezető voltára szeretnénk felhívni a figyelmet, amelyek szerint „a demokráciát akár úgy is értelmezhetjük, mint hatalommegosztást, hatalomkorlátozást és a jog uralmát.” (Politikai filozófiák enciklopédiája. 466. p. Kossuth, Budapest, 2003.) E meghatározás nem csak arra világít rá, hogy a demokrácia alatt manapság szinte bármi olyasmi érthető, amely bizonyos jogfilozófiai elképzelések és társadalompolitikai feltételek teljesülése esetén kimerítheti a jó kormányzat fogalmát, hanem arra is, hogy mindazt, amely a politikaelméleti fikciók világában ésszerűnek, jónak vagy kívánatosnak látszik majdhogynem automatikus módon valamiféle „demokratikusságnak” tételezzük. „A demokrácia kizárólagosságával” és a fogalom körüli zavarral, a fogalmak erodálódásával egy későbbi cikkben tervezünk foglalkozni. Itt kell megjegyeznünk azt is, hogy a demokratikus mennyiségi elv kritikájával nem arra buzdítunk, hogy tagadjuk a fent felsorolt kritériumokat: „a hatalommegosztást, hatalomkorlátozást és a jog uralmát.” Ezek valójában nem demokratikus, hanem klasszikus liberális alapelvek. A zavar minden valószínűség szerint két különböző területre irányuló eszme, a liberalizmus és a demokrácia fogalmainak összemosásából keletkezik. Ezzel kapcsolatban lásd: Erik von Kuehnelt-Leddihn: Democracy and Liberalism. In.: Leftism, New York, 1974. 27-36. p.

[5] Sartori. I.m. 78. p.

[6] A 2-es szabály részben arra az empirista tradícióból örökölt ismeretelméleti tézisre alapoz, melyet Locke Tabula Rasa-ként fogalmazott meg: eszerint az ember elméje születésekor olyan, mint egy üres tábla, amelyre a külvilágból származó ingerek mintegy „ráírják a jeleket” – vagyis az emberi személyiség korlátlanul alakítható az őt ért környezeti hatások függvényében. Azon politikai realisták és szkeptikusok szemében viszont, akik legfőbb vonatkoztatási pontja nem a „kell” hanem a „van”, a valóság újra és újra rácáfol az ilyen túlontúl optimista feltételezésekre.

[7] Nem figyelmeztethetünk itt eléggé az emberiségre kizárólag szenvedést hozó utópista veszélyre, amely korántsem csupán a modern totalitárius diktatúrák képében kísért, hanem éppígy sajátja lehet minden egyéb államrendnek, amely valamiképpen elszakad a természettörvénytől, vagy a különbözőségen (egyenlőtlenségen) alapuló “természetes rend”-től, amelynek általunk akceptált formáját és értelmezését másutt fejtjük majd ki.

[8] Kétségtelen az is, hogy a képességek fejleszthetőek és kifejleszthetőek, ugyanakkor nem korlátlanul. Lehet, hogy valakinek zseniális zenei képességei vannak, ugyanakkor csak kínkeservesen képes az idegen nyelvek tanulására, csodálatos költő, de kétségbeejtő matematikus. Lehet, hogy a költő komoly tanulás és hosszas erőfeszítések során elfogadható matematikussá válik, azonban igencsak utópikus lenne azt feltételeznünk, hogy ugyan olyan zseniális költő lesz, mint matematikus. A „mindenki alkalmas mindenre” elképzelése utópia, méghozzá nagyon veszélyes utópia, amely a soha be nem váltható lehetőségek álságos, hamis és képmutató illúziójával hálózza be az ebben hívőket.

[9] Mindenekelőtt némi hatalomvággyal, gyakorlati ügyességgel, részben jogi képzettséggel, de legfőképpen megfelelő kapcsolati tőkével és diplomáciai érzékkel kell, hogy rendelkezzen. Ezek a kritériumok azonban még messze nem elegendőek, nagyon sok egyéb körülménynek kell még teljesülnie, ahhoz hogy a politikus egyszersmind befolyásos politikus is lehessen, amelyek közül egyáltalán nem elhanyagolható a meglehetős anyagi háttér, a demagóg ügyeskedés és a befolyásolás képessége, a gátlástalanság, az individuális szerencse, a „jókor jó helyen lenni”teljességgel esetleges szerepe. Más kérdés pedig, hogy az esetek nagyon nagy hányadában – még ha a képességek és a körülmények meg is lennének hozzá – az egyének elsöprő többségét a hatalmi politika egyszerűen nem érdekli. A valós politikai hatalom elérésének, például annak, hogy egy modern állam egy teljesen esetleges polgárából az ország miniszterelnöke, de még annak is, hogy egy befolyásos párt döntéshozója legyen, nem sokkal több az esélye, mint az ókorban annak, hogy egy rabszolgából a Római Birodalom császára váljon. Nem statisztikailag lehetetlen, de elhanyagolható. Mindez persze nem a demokrácia elégtelen működésének eredménye, hanem annak, hogy éppenséggel csak így képes működni.

[10] A politikai elitek körforgásának elméletét más-más szempontok szerint Pareto, Michells és Mosca fogalmazták meg. Az elmélet szerint minden politikai rendszerben, amely kormányzottakra és kormányzókra tagolódik valójában egy oligarchikus karakterű elit, a kormányzók elitje irányít. Michells ezt úgy fogalmazta meg, mint az “oligarchia vastörvényét.” Dahl szerint azonban csak akkor bizonyítható a “vastörvény” létezése, ha bebizonyítható, hogy végül minden vitás kérdésben ugyan az a kisebbség kerekedik felül. Dahl és Sartori szerint a demokráciákban nincs oligarchia, mivel az elit diffúz és nem összetartó, ezért oligarchia helyett “poliarchiáról” kellene beszélnünk. Persze a tekintetben igazuk lehet e szerzőknek, hogy nem beszélhetünk az oligarchia vastörvényéről, maga az oligarchia azonban attól még bizonyos értelemben fennállhat. Attól hogy a ruling class kevésbé egységes, mint például egy feudális szisztémában, még kétségkívül létezik. Csupán az ebbe való bejutás módja változik meg, ez azonban nem

[11] Kuehnelt-Leddihn: i.m. 31. p.

[12] Persze lehetnek kivételek, még olyan eset is előfordulhat, hogy éppen a demagógabb pártot szavazzák le, mi azonban itt tendenciákról és valószínűségekről beszélünk

[13] Igaz azonban, hogy egy rosszul funkcionáló elittel szemben ellensúlyt képezzünk, nem kell feltétlenül általános választójog alapján megválasztott képviselet, vagyis a képviselet elvének nem előfeltétele a mennyiségi elv. Ha csak a társadalom néhány %-a küld képviselőket a parlamentbe, ha ez a parlament elég nagy hatalommal bír, a hatalomkorlátozás működik. Paradox módon azt is mondhatnánk, hogy ami a képviseleti demokráciában jó az elsősorban maga a képviselet, nem pedig a demokrácia. A képviselet elve önmagában még nem demokrácia, az alkotmányos, de még a rendi monarchiákban is léteztek képviseleti szervek. Az egalitáriusok egy hamis humanizmus alapján szívós munkával elérték, hogy a képviselet „mindenkire” kiterjedjen az eredmény pedig az lett, hogy maga a modern, általános választójog alapján meghatározott képviseleti eszme az, amely egyre demagógabb eliteket kitermeli, valóságos versenyre késztetve ezeket e téren is.

[14] Hans-Hermann Hoppe: Demokrácia, a bukott bálvány. Ad librum, Budapest, 2010. 37. p. A legmegdöbbentőbb következmény azonban Hoppe szerint abban rejlik, hogy a demokrácia végső soron nem csökkenti, hanem éppenséggel növeli az állam hatalmát és a lehetséges hatalomkoncentráció mértékét, vagyis éppen oda érkezik meg, amit szeretne elkerülni. Az egyenlőségi elv által elmossa ugyanis a különbséget kormányzók és a kormányzottak máshol jól megkülönböztethető csoportjai között, azonban a kormányzók és a kormányzottak különbségei ettől függetlenül nem szűnnek meg. Az illúzió által, hogy a kormányzók közé „bárki bekerülhet” végső soron az önkénnyel szembeni ellenállás csökken.

Írta: Pető Zoltán.

]]>www.regnumportal.hu]]> - A Flag Polgári Magazin partnere

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Gazdaság (627) Mozi világ (440) Flag gondolja (33) Alámerült atlantiszom (142) Vetítő (37) Kultúra (4) Tereb (137) Sport (729) Autómánia (61) Emberi kapcsolatok (36) Történelem (13) Belföld (5) Rejtőzködő magyarország (171) Mozaik (42) Nagyvilág (1437) Szépségápolás (15) Heti lámpás (217) Politika (1571) Jobbegyenes (1618) Tv fotel (65) Gasztronómia (539) Mondom a magamét (4018) Irodalmi kávéház (470) Életmód (1) Egészség (50)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>