Két álmom volt gyerekkoromban. Az egyik, hogy szülész-nőgyógyász orvos legyek, a másik, hogy táncosnő. És egy harmadik, titkos: az, hogy mindkettő egyszerre. Aztán egyik sem lettem. Szülész-nőgyógyász azért, mert úgy tizen-egynéhány évesen láttam egy brutálnaturális dokumentumfilmet az abortuszról, amelynek köszönhetően rájöttem, hogy hát a szülészet az nemcsak a kisbabák könnygőzös világrasegítéséről meg az új élet babusgatásáról, no és persze a boldogságban úszó, várandós kismamák kezelgetéséről szól. Hanem vérről, verejtékről, váladékról, betegségről, sanyarú sorsokról, az élet keletkezésével és elmúlásával járó keservekről, frusztrációról és kőkemény döntésekről is.

A táncosnőálom sem tartotta magát sokkal tovább. Igazi tánciskola nem volt a városban, a szüleim művészi tornára és balettra („legyen szép, kecses mozgása annak a gyereknek”) írattak be. De a sokadik, edzők által szigorúan előírt fogyókúra közben, amikor 155 centisen és 34 kilósan kiájultam az iskolapadból, apám végül úgy döntött, hogy a tánc- és tornasikereknél fontosabb az egészségem, és végül eltiltott az edzések további látogatásától. Onnantól nekem tulajdonképpen mindegy volt, milyen közegben (föld, víz, jég, levegő), de folytatni akartam a táncoséletet – hiába. Közeli jégcsarnok vagy műúszócsapat híján végül be kellett érnem az iskolával és a tanulással.

Összetört álmaim miatt szerencsére nem sokáig kényszerültem sajgó sebeim nyalogatására, mert tizenhat évesen egy amerikai ösztöndíj képében szembejött az újságírás. Ahogy mondani szokás: „the rest is history”. A többi már történelem.

Dehát, ugye, a vér nem válik vízzé. A wannabe táncosnőből nem lesz szalonna. Vagyis dehogynem, ha sokáig nem mozog, és rendszeresen vajaskiflit vacsorázik este tízkor. Előbb-utóbb bizony megtaláltuk egymást újra, a tánc és én. Igaz, nem kapkodtuk el. Vártunk egészen addig, amíg kifejlett kora-középkorú asszony nem lett belőlem. Vagyis anyuka, nőies idomokkal.

Lola kezdte az egészet, méghozzá másfél évvel ezelőtt, szeptemberben. Iskolába kerülvén azt kérte tőlem, hogy a szerinte kislányos balett helyett keressünk valami nagylányos táncos különórát. Végül kikötöttünk az igenvagány hiphopnál. Ahogy az anyukáéknál lenni szokott, vittem minden kedd-péntek délután a gyereket és vártam lelkiismeretesen a terem előtt. Mármint a kávézóban a többi anyukával. Barátkoztunk, néztük a kiscsajokat, irigykedtünk, hogy milyen felszabadultan ugrálnak, és megszerettük a csupamosoly, csupaszív, csupatehetség tánctanárukat.Teltek-múltak a hónapok. Egyszercsak azon kaptuk magunkat, hogy a gyerekeink hiphop-oktatója egyik reggel a mi rozsdás ízületeinket melegíti be a VIVA tévé legnépszerűbb gangszta-slágereinek segítségével. Az első koreográfiák elsajátításának folyamatát még hátráltatta az a szűnni nem akaró röhögőgörcs, amit saját látványunk, és a hiphop tánc szerves részét képező mozdulatok anyukastílusban való megvalósítása keltett. De aztán megszoktuk, hogy viccesen nézünk ki, amikor West Coast stílusban kaszálunk. És szép lassan mindannyian elengedtük magunkat, aminek egy igen sajátságos, de határozottan vállalható crossover lett az eredménye. Konkrétabban fogalmazva: mindenki másképp csinálja. De csinálja. I. jazzbalettosan, T. tornász-módra, G. zumbásan, N. Pharrell „Happy”-jét megszégyenítő módon, én amolyan kaposvári street-dance stílusban... Mivel memóriánk már nemigen vetekedhet nyolc-kilenc éves lányainkéval, hát kifejlesztettünk egy új módszert is a nyolcas ütemsorok megjegyzésére. Széleskörű asszociációs merítésünknek köszönhetően az egyes mozdulatokhoz hétköznapi életünkből vett képzeteket társítunk. Úgymint: „kever-kever-húz-húz-risza-egy-két-pofoz”. Tündérbőrbe bújt tanárunk, Mariann pedig csodálatos türelemmel mondja és mutatja újra és újra, aztán újra. És újra. Majd a következő órán megint, mert addigra elfelejtettük.

Nem leszünk versenytáncosok. De olyan felszabadító boldogsághormon-fröccsöt, mint szerda és péntek reggelente a táncteremben, sehol máshol nem kapunk. Ha valakinek véletlenül az órán nem volt sikerélménye, akkor a kávézóban töltünk bele még egy kis lelket. Egytől egyig fülig érő szájjal megyünk a dolgunkra, és a mosoly van, hogy egészen estig kitart.

Mindenkinek felírnám receptre, komolyan.

D. Tóth Kriszta - shopline.hu

Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: ]]>https://www.facebook.com/flagmagazin]]>
- Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

]]>www.flagmagazin.hu]]>