Virtuális életünk minden részén jelen van a modern kor virtuális hálója, a Facebook. Modern nyelvújításként fészbukozunk, lájkolunk, megosztunk, megbökünk és élünk a virtuális térben. Évekkel (!) ezelőtt olvastam, létezik olyan betegség is – nevezzük facebook-kórnak – amikor a beteg (mert az) nem csak az internet bűvöletében él, hanem kizárólag a facebookon. Ami nincs a közösségi hálón, az nem is létezik…

Gondoltuk volna, hogy csak tíz esztendős a facebook? Gondoltuk volna, hogy teszem azt 2002-ben nem tudtunk lájkolni, a betárcsázós modemmel nagyon videókat letölteni, s az osztálytalálkozót is telefonon, esetleg e-mailen, vagy esetleg újsághirdetésben szerveztük?

S amikor Zuckenberger úr még az egyetemi szobájában álmodozott a virtuális jövőről (be kell valljam, nem láttam a Közösségi háló c. filmet) kis hazánkban elindult az iwiw? Emlékszünk még az iwiw-re? Mely addig, amíg egy multi rá nem tenyerelt tulajdonképpen még újdonság volt és izgalmas.

Bizony nincs még egy évtizede, hogy egy kedves ismerősöm mutatta meg némi izgatottsággal a hangjában, hogy küld egy meghívót és mennyire fantasztikus, mert ki lehet rajzolni az ismerősök, barátok, rokonok közötti kapcsolatokat… Emlékeim szerint ezt a grafikus hálózatot soha nem használtam, de belevetettem magam az iwiw világába. Eleinte, amikor még „csak” pár százezer ember volt jelen, nehezebb volt ismerősöket találni. De lelkesedésemben az öt éves lányomnak is készítettem profilt és gyűjtögettem az ő ismerőseit is. Ja…Hogy nem tudott olvasni (még akkor?)… Ahogy a sok tengerimalac és egyéb házi kedvenc sem, akik szintén jelen voltak a közösségi térben…

Visszagondolva, talán jobb is, ha nem számolom össze, mennyi órát töltöttem azzal, hogy kerestem, kutattam, vadásztam az ismerősöket az iwiw-en. Érdemes volt…Érdemes volt?... Rég nem látott osztálytársak, szerelmek kerültek elő. Milyen izgalmas volt bejelölni, majd várni a visszajelzést, esetleg valakivel levelezni, hogy ja, te nem is az vagy, akinek gondoltalak… Hol érkezett el a mélypont? Talán amikor bejelölt egy ismerősöm, visszajelöltem, jaj de jó, ismerjük egymást, majd másnap elmentünk egymás mellett úgy az utcán, hogy nem is köszöntünk egymásnak…

S jött a Facebook… Nem is tudom, miért regisztráltam…Talán mert tartott az iwiw-es lendület…Talán egy évig úgy voltam fenn a facebookon, hogy nem is nézelődtem, lájkoltam, stb…

Történt, hogy egy régi kapcsolatom, szerelmem, barátnőm… kiköltözött Angliába. S ott összejött egy francia orvossal. Nagy volt a szerelem, még haza is látogattak, mi is találkoztunk. A fekete-francia srác szimpatikusnak tűnt, mintha a régi barátnő is révbe ért volna általa. Így amikor bejelölt a facebookon, persze, visszajelöltem… majd visszamentek Angliába és szakítottak… Majd egy évig a facebookos üzenetekben csak a srác kétségbeesett levelei voltak, mit is üzenne hűtlen imádottjának…

Majd valahogy rákattantam a facebookra…

S ahogy telt-múlt az idő, észrevettem, egyre több időt töltök ott. Nézem a megosztásokat, zenét hallgatok, kommentelek, van véleményem szinte mindenről… Nem, nem vagyok facebook függő. Nincs okos telefonom, de így is naponta kétszer, de inkább háromszor megnézem, ki mit kommentelt, osztott meg, stb… Ez még nem függés, ugye? Ha hazamegyek, tulajdonképpen nem netezek, csak bekapcsolom a gépet és időnként megnézem, van-e új megosztás… Mert ha nem nézem meg, akkor vajon lemaradok valamiről?

Közben persze röhögök a lúzereken…

Hiszen mi más lenne az, aki a facebookon fikázza a főnökét, elfelejtve, hogy a főnök is az ismerősei között van. S nem kell, hogy az ismerőseinkkel személyesen, vagy telefonon beszéljünk, hiszen a facebookon látjuk, hogy éppen magányosok, vagy kapcsolatban élnek, vagy éppen mit ettek vacsorára…

Olvastam a híreket a fiatalokról, akiket kicsináltak az osztálytársak, akik a rengeteg negatív megosztástól öngyilkosok lettek. A rablókról, akik megnézik, ki posztol éppen nyaralásról képet, hiszen akkor üres a lakás. Vagy az adóhivatalról, aki összeveti a nyaralás képeit a vagyonbevallással…

Az életünk része lett a facebook, hiszen magára adó cég, civil szervezet nem létezhet anélkül, hogy nem hirdet, hogy nincs jelen abban a virtuális térben, amelyet ma már a világ harmadik legnépesebb országának is neveznek egy milliárdnál több „lakójával”…

Sokan temetik a facebookot, mert Amerikában, e virtuális őshazában a fiatalok tömegei lépnek le róla, hiszen ciki ott posztolni a buliképeket, ahol a szüleink és a nagyszüleink is jelen vannak… Ám a tőzsdére bevezetett facebook szárnyal, mivel a harmadik világban (főleg Indiában) dinamikusan fejlődik, terjed…

Amikor (egy inspiráció hatására) le akartam lépni a facebookról, nem volt olyan könnyű. Gyakorlatilag minden adatomat töröltem, de a nevem akkor is fennmaradt. Miután képes voltam megállni, hogy 15 napig ne lépjek vissza a jelszavammal már nem tudtam belépni. Facebook-öngyilkosságot követtem el. Immáron harmadik esztendeje nem létezem, virtuális halott vagyok. Nem érhetnek el a kommentek, megosztások, és nem is tudok lájkolni…

Emlékszem az első estére, amikor már „nem akartam” facebookozni….Megnéztem a postaládámat, ránéztem pár oldalra, melyeket eddig is megnéztem, CSAK addig a honlapok cikkeit meg is osztottam a facebookon…Szóval kicsit szörföltem a neten, majd ültem a gép előtt és gondolkoztam: mi hiányzik? Ja…a facebook…

Mi a tapasztalatom nekem, halottfészesnek? Rengeteg időm lett, amit a közeli és távoli ismerőseim buta kommentjeinek böngészésével töltöttem…

Van-e tanulság?

Nem tudom… Én, az Arckönyv-öngyilkos....

De ha tetszett ez az írás, kérlek nyomj egy lájkot....

Nawesh

Szerző a Flag Polgári Műhely tagja

Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: ]]>https://www.facebook.com/flagmagazin]]>
- Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

]]>www.flagmagazin.hu]]>