Európa most nem csendes. Forradalmai nem zúgtak el, hanem egyre jobban közelednek, de ezekben a forradalmakban nem lesz köszönet, mert idegen nép, idegen szív és idegen Isten keresi a helyét az európai térségben. Egyre több helyet akar, egyre hevesebben tágítja maga körül a távlatokat, és bizonyosak lehetünk abban, hogy az európai ősz, ahogy majd nevezni fogják a túlélő generációk ezt a korszakot, olyan új világot hoz el, amelyben a maradék számára nem lesz köszönet.

Olvastam egy könyvben – istenem, hányan olvasnak még könyvet? –, hogy élő és beszélő közegben kell növekednie csecsemőkortól egy gyermeknek ahhoz, hogy megtanuljon beszélni. És ha a gyerek ebben a korban nem jut nyelvi ingerhez, akkor később már nem lehet megtanítani beszélni. Emberi testben élő állat marad. Vagyis Maugli és Tarzan a valóságban sokkal inkább hasonlítanának egy indiai kisfiúra, Ramura, akit 1960-ban találtak, és akit farkasok raboltak el. Talán nevelték a farkasok, talán nem, egy biztos, amikor Ramu tízéves korában meghalt, egy szót sem tudott beszélni.

Van egy mai változata ennek a jelenségnek, és ez már több száz millió mai Ramut fenyeget: a minőségi gondolkodásra való képesség elsorvadása abból fakadóan, hogy a modern létforma nem teszi lehetővé az önálló gondolatok, következtetések, ábrándok, vágyak megfogalmazását, mert az információ túl gyorsan pereg, és nincs idő a merengésre. A gyermek agyát folyamatosan bombázza az információzuhatag, amelyet nem lehet megállítani úgy, ahogy hajdan az ábrándozó kamasz az ölébe ejtette a romantikus regényt tartalmazó könyvet, és szabadjára engedte a képzeletét. A tempó észvesztően gyorsul.

A minőségi gondolkodás hiányában még ember az ember, de már csak részlegesen. Már nem képes bonyolultabb feladatokra, és ami még nagyobb baj, nem ismeri föl a dolgok hátterében rejtőző veszélyeket, mert nem tanult meg elvonatkoztatni, megkülönböztetni, mérlegelni, elemezni, következtetni és így tovább. Az ilyen ember számára az a valóság, amit lát. Amit a média a világból neki közvetít. Amit szellemi táplálékként megkap, az van, amit nem kap meg, az nincs. Nem néz fel, nem csukja be a számítógépet, nem dobja el az okostelefont, nem kapcsolja ki a televíziót, nem nyitja ki az ablakot, nem lép ki az utcára, és ha mégis, akkor a fején fülhallgató van. Már nem akarja megérteni a világot. Már csak élvezni akarja.

Így aztán nem látja, hogy vörös az ég alja, és ha látná, sem értené, mert nem tudná, hogy mit üzen a vöröslő horizont. Megborzong, hogy valahol messze levágták egy történelemtanár fejét, engedelmesen szajkózza a többiekkel, hogy ez szörnyű, ebből elég, talán még egy táblát is hajlandó lenne cipelni azzal a felirattal, hogy „én is tanár vagyok!”. Ha kell, aláírja az ívet, amiben állást foglal a kirekesztés, a rasszizmus, a globális fölmelegedés, a terrorizmus és minden más ellen, mindegy, mit jelentsenek ezek a szavak.

Már megmagyarázni sem lehet neki, hogy elindult a világban egy hatalmas szellemi és lelki folyam, az iszlám, amely megállíthatatlanul tör előre, és könyörtelenül elnyel mindent, ami az útjába kerül. Az elnyelt népek pedig vagy megtanulnak úszni az új folyóban, vagy megfulladnak. De nem azért, mert ez a hatalmas folyam rossz, hanem mert ilyen a hatalmas folyamok természete. Próbálj csak megállítani egy megáradt folyót. Gátat azonban építhetsz. Ha van eszed, ha érted a világot, ami a kulisszák mögött van.

Bencsik András - ]]>www.demokrata.hu]]>