Bele fogunk halni az időbe. S nem úgy, hogy az idő múlik, s majd meg kell halni; nem ilyen egyszerűen. Hanem majd megöl bennünket az idő…

Úgy öl meg, hogy kívül kerülünk belőle végképp.

Nem is olyan régen még volt közünk az időhöz.

Talán sohasem szerettük – s egészen biztosan nem értettük. Az idő végtelensége éppúgy felfoghatatlan, mint a világmindenségé vagy Istené. Ezért aztán a világmindenséggel már nem gondolunk. Istent meggyűlöltük és kiröhögjük, mint rút kamasz az oktatót, az öregebbet.

De az idővel nem tudunk semmit tenni. Az idő önálló életre kelt. Pontosabban: az idő rajtunk kívül és tőlünk függetlenül volt létező mindig is, de mi önmagunkon át érzékeltük és fogtuk fel. Most az idő a legfelfoghatatlanabb.

Marinetti még ódát írt a versenyautóhoz, hiszen a futuristák a jövőt és a sebességet ültették Isten helyébe. S nyomukban jöttek a fasiszták (nem a nácik, ó, nem, bosszant, ahogy a felkent ostobák zagyválják e két huszadik századi „izmust”), s aztán a második világháború jeges csöndjében még egyszer, utoljára megállt az idő az iszonyattól.

Olyasmiket művelt az ember a huszadik században, hogy eliszonyodott és megállt az idő.

Azután a század közepétől olyasmiket kezdtünk művelni, hogy elkergettük magunk mellől az időt.

Így kerültünk oda mindnyájan József Attila mellé, a semmi ágára. S ez nem magányosság, és semmiképpen sem sorstalanság, hiszen sorstalanság nincsen, a sorstalanság csupán kegyesnek vélt hazugság.

Ahogy ülünk a semmi ágán: az az időtlenség.

Rosszféle időtlenség.

Mert hát Krúdy időtlensége az életbe zárt végtelen. A miénk meg a ponttá zsugorodás.

„A hajós életéből következnek itt történetek, amelyeket fiatal nők és ifjak itt-ott tán hitetlenkedve olvasnak.”¹

Egy Krúdy-mondatban ott az idő végtelensége. Megszületsz, élsz, meghalsz, míg elolvasod.

Figyelj csak:

„Mégis, mit szeretett Szindbád?

Szerette a nők lábát s a hófúvásos időjárást.”²

Na ugye. Benne van az egész életed.

Krúdy prózája az örökkévalóság ígérete, illúziója. A boldog békeidők örökkévalóságáé. S azokba a boldog békeidőkbe még az első világháború is belefért. Hiszen mire lehullanak a levelek, otthon lesz mindenki. Vagy ahogy ő írta:

„Az élet barátságtalan és hűvös, régi színdarab; a háború, amely ha talál fiatalon és heves vérmérséklettel sok esztendővel előbb, bizonyára megtette volna a magáét életmódom, gondolkozásom, világfelfogásom és keserves kedvem megváltoztatására. A biedermeier-bútorok és képek helyett hadiszerekkel díszíteném házam. A háború most már nem olyan, amint a meséskönyveink, a hagyományaink mondották. A háború egy nagy gyári üzem; matematikusok, mérnökök, tudósok állnak a gépek mellett, megnyomnak egy gombot, százezer ember emelkedik fel a lövőárokból, meghúzzák a szellentyűt és a következő percben ugyancsak százezer ember tűnik el a föld alatt; a fényezett könyökű irodai kabát győzelme ez a háború a párduc-kacagány fölött, – a tudomány mindenhatósága az emberi kedv és hangulat fölött, – a falanszter közelsége, midőn majd egyáltalán csak gépek mennek gépek ellen, mint most hébenkorban a páncélos vonatok, automobilok és repülőgépek.”³

Milyen pontos, milyen mellékes. A háború mintha fel sem karcolná a boldog békeidők felszínét, hiszen a boldog békeidők a Ferenc Jóska szakálla alól kunkorodtak elő, s kunkorodtak aztán fel, egészen Podolinig s tovább, így aztán a biedermeier bútorok maradnak, a velőskonchoz pedig „kenyérszeleteket pirítsanak, mert ilyesmihez a zsemle nem egészen alkalmas. És forró legyen, mint a babám szíve.”⁴ A boldog békeidők örökkévalóságába nem hallatszik be Gyóni Géza halálsikolya, a limanowai csata örök magyar hősiessége és borzalma, Isonzó némasága, pedig a múlt kastélyának van a legtöbb bejárata, de mindjárt utána az isonzói bunkereknek. De ezeket a hangokat s ezeket a rossz csöndeket elnyelik a titokzatos budoárok.