És konokul és kitartóan és megátalkodottan hisszük, hogy mi vagyunk a jók. S a világunk örök.

Mindig ezt hittük. Igen.

Ha egy nappal az utolsó nyugat-római császár, Romulus Augustulus bukása előtt megkérdezték volna a római polgárokat, mit szólnak hozzá, hogy vége a világuknak, mind azt válaszolta volna: Ugyan már… dehogy van vége! Róma örök!

Semmit sem változtunk.

A barbárok a kapuk előtt. S mi kitartóan hisszük, Európa örök, a Nyugat örök. Hát nem az! De „hozzám már hűtlen lettek a szavak”. Őhozzá menekülök. A poeta doctus üzen. Olvassátok. Vers még nem volt ennyire aktuális. Csak ne rettegnék annyira, hogy ezt sem fogjuk föl.

Ahogy nem fogtunk fel igazából soha semmit.

Elkényelmesedett, kigömbölyödött városaink barokk terein lesoványodott alakok kísértenek. S mindenük van, ami nekünk nincsen már. Van hitük, akaratuk, erejük, elszántságuk – és nem köti őket gúzsba sem múlt, sem jóság. Nem köti őket semmi sem. És jönnek. Megállíthatatlanul.

Babits üzen. Fel tudjuk fogni még az üzenetet? Van még fülünk a hallásra, és lelkünk a nem beletörődésre?

Most majd minden eldől. A végső választás előtt állunk. Figyeljünk a szóra:

„A gazda bekeríti házát

(Új barbár század jövetelére)

Léckatonáim sorban állnak már, pici

földem a földből kikerítve, könnyü szál
dzsidások módján állnak őrt, hatalmasan
igazságukban; ők a törvény, ők a jog,
erőm, munkám, nyugalmam és jutalmam ők,
s jel hogy vagyok; sün-életem tüskéi e
szakadt létben, kizárva minden idegent,
de átbocsátva ami még közös maradt
a testvérek közt: táj varázsát, távoli
egek pirossát, és a tejnél édesebb
levegőt, mostanában ugyan e szeles
október hidegét is, aki április
karmosabb öccse -

Óh mi edzve karmosabb

öccsökhöz már, kincses tavalyból érkezett
bátyák magunk: mit, hízelegni a modern
szeleknek? Ősz ez! barbár, gyilkos és hazug.
Szemtelen ősz! Nyárnál hangosabb! Csupa vad
zaj, tusa, tánc! Ezer madár alatt a fák
nem ingtak-zengtek ennyire! De élet e
lárma és rángás? Csöndben érik a csira
a föld alatt; halk a termékeny éj; a fű
növése lassú: ez az élet! Kertem, ódd
a magvat ami megmaradt kincses tavaly
füvéből és barbár szelekkel ne törődj!

Jöhet a vad tánc, tépő, részeg, ál-buján

vetkőzni csontig a virágokat; jöhet
a vak kacaj ápolt növényeinkre; majd
a fehér-csuhás vezeklő, a tél; te csak
maradj a tavaly őre! s ha a jövevény
lenézve így szól: »Én vagyok az Új!« - feleld:
»A Régi jobb volt!« - Hősi léceid mögött
mint középkori szerzetes dugott a zord
sisakos hordák, korcs nomádok, ostoros
képégetők elől pár régi könyvet: úgy
dugd magvaid, míg, tavasz jőve, elesett
léckatonáid helyén élő orgona
hívja illattal a jövendő méheit.”

]]>www.magyarhirlap.hu]]> - Bayer Zsolt