Jött Ponta, és előre megígérte, hogy a marosvásárhelyi orvosképzésben nem lesz magyar kar. Elődje, a jobboldali román kormány megteremtette végre azt, ami a világ legtermészetesebb dolga kellene legyen, de jött Ponta, ez a rossz külsejű lókupec, akitől senki sem venne használt autót, és visszavonta elődje intézkedését. Nagyon nem is indokolta. Csak. Jött Ponta, és bejelentette, hogy a választójogi törvényt és a közigazgatási beosztást a magyarság kárára fogja átszervezni. S mert ennyi gazemberséget azért mégsem tehetett volna meg szó nélkül, hát ráharapott Nyirő József újratemetésére.

Azóta szó sem esik a magyar kar elvételéről és egyebekről – csak Nyirőről. Ponta – aki a saját alkotmánybíróságának döntéseire is magas ívben tesz – boldogan konstatálhatja, hogy az unióban mindezt nyugodtan megteheti.

Fico is megteheti, és mindig is megtehette. Az EU a füle botját sem mozdította és mozdítja, amikor megfosztják állampolgárságuktól a felvidéki magyarokat. Az EU-t ez nem érdekli, a „művelt” világ erre nem érzékeny. Erre sem. A „művelt” világ a „melegolimpia” önmagukat sportolóknak tituláló nyomorultjai miatt aggódik. Hugh Grant meg a magyar médiáért aggódik. Istenem, pedig micsoda remek színész… Milyen kár…

A „művelt” világ az önimádat büszke heverőjén fekszik. Romulus Augustulus a nyálát folyatja, és még nálánál is fiatalabb fiúkra vágyik. Odoaker pedig készülődik…

De addig marad Ponta, Fico és a „művelt” világ. Marad a kisantant. Teljes egyetértésben a „nagy” antanttal. Mint annak idején s mint mindig.

Egyre többször látom, hogy a Monarchia volt a legutolsó menedék.

Nézem a csodálatos Parlamentünket, amely a Monarchia nemzetiségeinek is épült, ahol románok és szlovákok is ültek és felszólaltak. S bennünket gyaláztak már akkor is, ott is. S lett belőlük Ponta meg Fico. Az üres gyűlölet, az igazi ostoba kegyetlenség, a rémisztő frusztráció és a szűnni nem akaró bűntudat miatti engesztelhetetlenség fajtiszta példányai.

S ővelük vannak a hazai „ugyanilyenek”. A kisantant belső katonái. Jászi Oszkár, Garbai, Linder Béla, Cserny, Szamuely utódai. És bizony Lukács György „ovisai”. Mind-mind együtt. Nem változik soha semmi sem. Csak a versek feleselnek egymásnak – ugyanarról.

„A romlás vagyok, a hanyatlásvégi Róma:
jönnek a szőke és roppant barbárhadak
s a Birodalom únt akrosztikont farag
s stílusát bágyadó alkonyat aranyozza.”

Baudelaire még csak dekadens. Kosztolányi már realista:

„Az önimádat büszke heverőjén
fekszem nyugodtan, s a paplanomra sárgán
hull éji villany, nappali verőfény.
Füst és kávé között henyélek,
mivel a dolgom, végzetem csak annyi,
hogy élek.”

A dekadencia és a realizmus között pedig egy befejezett és egy közelgő világháború nyújtózkodik – és a kisantant. Ölik, pusztítják, levágják, meggyalázzák a maradék kis magyar világokat mindenütt, kívül-belül, s minekünk még védekezni sem illendő. Sőt: védekezésünk felháborító. Hiszen kérdés csak egy van, s ezt már Illyés is tudta:

„Pusztul a nép - kezdtem. Hangom
elakadt. - A magyarság…
Mit? Magyarok? - hangzott. - Csönd, te
zsidógyűlölő!
– Pusztul a nép… Hallgass! Ne beszélj itt
másról! A kérdés
Egy volt és leszen is: antiszemita vagy-é?”

Illyés sorai 1939-ből valók. És most tessék csak nyugodtan, higgadtan végiggondolni: lett más kérdés azóta?

Nem lett.

Akkor pedig mondjuk ki végre: ez minekünk nem kérdésünk többé. Eluntuk. A kérdést is és az aljas kérdésbe bugyolált ocsmány állítást is. És a szándékokat, amelyeket szolgál. Eluntuk a kisantantot is. Ideje van önmagunknak végre.