Ma 2020 április 05. Vince napja van. Holnap Vilmos, Bíborka napja lesz.
c5200a83196576da19d5571f0f5bcd8b.jpg

Szerelem

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

A kis falu fatornyos templomának rekedt harangja még a dombtetőről is jól hallható volt. A nap sugarai gyönyörűen pásztázták az aranyló búzamezőket, s a lágy augusztusi szél bársonyosan simogatta a fák habzó lombjait és a kis vidéki temető rendezett sírjai között egy száraz falevelet emelt fel magával egy korhadt fakereszt tetejére.

 „Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.”

 
A sír előtt egy lány térdelt, jobb kezével beletúrt hosszú barna hajába, majd pulóverének ujjával letörölte az arcán végiggördülő forró könnycseppeket.

Belül a szívében ismét végigélte az elmúlt évek keserűen édes pillanatait. Újra érezte a férfi forró ölelését és finom puha csókjait. Újra átélte a csillogó tengerpart varázsát és a bódító Chianti zamatos ízét. Újra látta amint testük összeforr a fényes tengerparti szálloda, finom kis szobájában. A fülében csengett a férfi mély, intelligens hangja és becéző szavai, amelyek sohasem törlődnek ki a szívéből. Minden együtt töltött pillanat csodálatos volt és most mégis mindennek vége. Érezte, hogy ő is hibás. Arra gondolt, hogy miért olyan az ember, hogy azt bántja a legjobban, akit a legjobban szeret.

Sokszor jött el ide ebbe a kis vidéki temetőbe az apja sírjához. Nagyon szeretett a sírnál gondolkodni, valahogy mindig megnyugodott, ha érezte az apja közelségét. Talán az apát kereste őbenne is, és nem volt igaza az édesanyjának, hogy csak a híres médiasztár imponált volna neki. Szerette a férfit őszinte, tiszta szerelemmel. Hibázott tudta jól. De az idő kereke már visszafordíthatatlanul továbbfordult, hiszen Idő úr kérlelhetetlen.
Ismét beigazolódott az a megállapítás, hogy akkor tud az ember valamit, vagy valakit igazán megbecsülni, ha már elveszítette.

Ezek a gondolatok járták át a szívét-lelkét, miközben a közeli hegyek sötét dunyhába öltöztek, és a Hold szép lassan elűzte fényes elődjét az égről. A lány felállt, keresztet vetett, megsimogatta a fejfát és elindult az örökkévalóság bársonyos csillagaitól övezve lassan a temető kijárata felé.
 
„Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.
Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.”
 
A fák kérlelhetetlenül rohantak a kupé ablaka előtt, és a kerekek puha, bársonyos ölelő kattogása nehéz örökkévalóságnak tűnt. A férfi, ragyogó öltönyben és finom selyem nyakkendőben ült a vonaton, tekintete a távolban magasodó hegyekbe révedt. A nap szikrázó sugarai visszatükröződtek a férfi foncsorozott szemüvegéről. Már több órája bámult így a semmibe, a lányra gondolt.

Fizikai fájdalom volt számára a lány elvesztése. Eszébe jutottak az együtt töltött percek, szerette volna azokat a felejthetetlen pillanatokat kivágni és eltenni örökre egy gyémánt amulettbe, a szívébe, hogy bármikor újra átélhesse őket.


Szerette a feleségét és imádta a gyerekeket is. De a lány fiatalsága, tisztasága felőrölte az ellenállását. Ünnepelt sztár újságíróként ki volt téve a kísértésnek, hiszen különböző bálok, fogadások alkalmával számtalan csinos nő vette körül, de mindig tudta hol a határ. A család és a munkája volt a legfontosabb a számára. Kivéve azt az egy pillanatot, amikor belenézett abba a gyönyörű szempárba és látta benne azt a megmagyarázhatatlan rajongást, amit addig még soha nem látott.

Természetesen imponált neki, hogy egy fiatal és feltűnően csinos lány rajong érte. Azonban a rövid felszínesnek induló kapcsolat idővel elmélyült és felemésztette a férfit. Rá kellett jönnie, hogy a korkülönbséggel nem tud mit kezdeni. Idő úr kérlelhetetlen. Bár mindent megadott a lánynak, mégis kevésnek bizonyult. Amióta szakítottak, azóta minden átértékelődött, a fájó sebek nehezen gyógyulnak, hiszen nagyon nehéz elfelejteni azt a huncut, gyermeki mosolyt.

A férfi megtörölte a szemét és remegő kézzel visszatett a tárcájába egy gyűrött kis fényképet. Közben a vonat egy elágazáshoz ért, lelassított majd méltóságteljes kattogással eltűnt a sötét alagútban.
 
„Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás húsába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.”

Csépányi Balázs

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Titkok és talányok (12) Szépségápolás (15) Autómánia (61) Kultúra (5) Mozi világ (440) Mozaik (83) Flag gondolja (33) Tereb (139) Alámerült atlantiszom (142) Egészség (50) Gazdaság (646) Tv fotel (65) Irodalmi kávéház (485) Nagyvilág (1449) Politika (1571) Gasztronómia (539) Rejtőzködő magyarország (171) Emberi kapcsolatok (36) Életmód (1) Jobbegyenes (1727) Mondom a magamét (4424) Heti lámpás (239) Belföld (5) Vetítő (37) Történelem (14) Sport (729)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>