Nyitott Könyvműhely Kiadó Könyklubja - Veritas

A korábbi két kötettől eltérően, a Veritashoz a jegyzeten túl már forrásjegyzéket és több oldalnyi bibliográfiát is csatoltak a szerzők, Rita Monaldi és Francesco Sorti. A jegyzeteket olvasva hátborzongató valósággá, megtörtént eseményekké válik mindaz, ami a kötet lapjain kibontakozik.

Döbbenetes méretű és mélységű kutatómunka eredményét olvashatjuk a történelmi sorozat harmadik kötetében. Többször hihetetlen és felfoghatatlan, valamint megfoghatatlan dolog, tény, esemény kerül napvilágra, más megvilágításba. Komolyan: nem semmi volt eddig ezt így összehozni, és átlátni a szövevényes összefüggéseket, titkos kapcsolódásokat, amelyek oly mértékben bonyolulttá és hamissá teszik mindazt, amit letisztázottnak és bizonyosnak hiszünk – hittünk.

A történelmet a győztesek írják – köztudott tényként kezeljük ezt az állítást. De kik a győztesek? Azok, akik egy-egy csatát, esetleg némely háborúkat megnyertek? Vagy azok, akik mindent egy kézben összpontosítva, a szereplőket bábukként irányítva játszanak hús-vér monopolyt azóta, amióta az első ősember lebunkózta a társát annak vagyonáért?

A Veritas olvasása közben könnyű volt megfeledkezni arról, hogy valójában a múltról olvasok. Regénynek látszik, sőt időnként thrillernek, misztikus fantáziának hat mindaz, ami a korábban tanultakhoz képest igazából mit sem változott, csak most másképp fűzték fel a történelem fonalára. Annak idején nem a globális egészet, illetve a részletek egymáshoz illeszkedését tanultuk, tanították. Volt a kint, azaz a világtörténelem, és volt a bent, azaz a magyar történelem.

Hogy miképpen kapcsolódik egymáshoz, épül egymásra az egész rendszer, azt már nem láttuk át. Adatok, dátumok tömkelege hemzsegett a tankönyvek lapjain, hogy azokat bebiflázzuk. És ez nagy kár. Mert akkor talán mégsem lenne igaza annak az erőnek, amely úgy rendezte, rendezi a diplomáciai, politikai, örökösödési és háborús eseményeket, ahogy. Akkor talán tanulnánk a hibáinkból, és felül tudnánk kerekedni a hatalmi játszmákon, és kifognánk a szelet annak a bizonyos erőnek, hatalomnak, akárminek a vitorlájából.

Atto Melani, az 1711-re már megvénült spion szavai jutnak eszembe. Hogy 1711-et követően, I. József császár és a Nagy Dauphin, a Napkirály egyetlen törvényes fiának és kijelölt utódjának halála után minden megváltozik. Mások lesznek a játékszabályok, a harcmodor, a motiváció. Oda lesz a maradék tisztesség, a becsület, a lovagi kódexet a tűzre vetik. És olyan háborúk következnek, amelyeket csak látszólag vívják az érintett felek. Minden odafönt, a nagy hatalom kénye-kedve szerint alakul majd. Jóformán úgy, ahogy a szél fúj. De ki az, aki ekkora hatalommal rendelkezik? És miért? Hová lett az egyensúly? Valóban nem tehetünk semmit? Vagy csak hagyjuk magunkat becsapni egy önhitt, magába feledkezett valami által? Hogyan lehetséges mindez?

Melani egyik szeme talán sírt, míg a másik nevetett. Sírt, mert már nem tehetett többet azért, hogy visszacsinálja azt, amit 1700 nyarán (Secretum) Európára zúdított. Vastagon benne volt a spanyol örökösödési háború elindításában, amely egész Európát pusztulásba, nyomorba taszította. De ő nem ezt akarta...

És Melani talán örült, hogy megöregedett, végre elérkezett az ő ideje. Hogy annyi hűséges és áldozatos szolgálat után hamarosan jobblétre szenderülhet. Mert nem akart egy magából kifordult, torz rendszer játékszere lenni. És az utána következőknek sem kívánta azt a világot...

Nem könnyű felülkerekedni azon a késztetésen, hogy mindenféle összeesküvés-elméletet gyártsunk a Veritas olvasása közben, után. Mégsem lehet továbbra is elfogadnunk mindent, amiben eddig fenntartások nélkül hittünk, amit igaznak és valósnak véltünk. És akkor ott van még a baljóslatúvá vált szeptember 11-e is. Vagy csak egyszerű, teljesen ártalmatlan egybeesés lenne? Ugyan – véletlenek nincsenek!