Magvető Kiadó könyvklubja - Tiltott nyelv

Szerepelt a könyvheti újdonságok között egy különleges kötet, amelynek megjelenése, függetlenül attól, hogy milyen visszhangot vált ki, a magyar irodalom fontos pillanata volt.

A Kossuth-díjas költő, Takács Zsuzsa Tiltott nyelv című kötetének versei szinte észrevehetetlenül apró momentumokból kiindulva idézik meg a legnemesebb magyar költői hagyományt. Kifinomult, gyengéd költészet az övé, amely végső igazságok helyett a részletek titkairól beszél.

Takács Zsuzsa költészete rendkívül finom tónusú, kecses és méltóságteljes; érzékeny és távolságtartó. Olyan részletek kerülnek a versbeszéd fókuszába, amelyeket más talán sosem venne észre, ám ezeket az apróságokat megőrzi a maguk egyszerűségében. Tiszteletben tartja még a legjelentéktelenebb, hétköznapi tárgy létezését is, egyenlő súlyúvá téve a tekintettel, amely felfedezte.

A lírai én visszavonul, és pillantásával gyengéd fénybe vonja a tárgyát, amely így már számunkra is érzékelhetővé válik. Különleges felmutatása ez a törékeny és elillanó környezetünk rekvizitumainak. A formai egyszerűség mélyén azonban egy megragadhatatlanul bonyolult dolog hever, amelyet észrevettünk ugyan, de a titkát ezzel még nem fejtettük meg. A rejtély éppen a látás és a megértés deficitje.

A kötet négy ciklusból áll. Ezek, bár formailag és tartalmilag is egyértelműen elkülöníthetők, szerves egységet képeznek. Kiegészítik, árnyalják egymást. A költő mintha egyetlen hosszú versnek futna neki újra és újra, a próbálkozások minden esetben ugyanazt célozzák, az eredmény mégis mindig különbözik.

Az Emlékezésgyakorlatok című első rész szerepjátékok gyűjteménye. Idegen sorsokat tesz magáévá a lírai én, hogy így jusson közelebb a saját emlékeihez. Gyakorolnia kell, hát mások bőrébe bújik. Női tragédiák játszódnak le előttünk, a fájdalom és a gyász azonban feloldódik valami egészen légies iróniában, ha létezik ilyen egyáltalán. Mintha valaki önmagát boncolná, folyamatosan fájdalomcsillapítót adagolva, hogy csak a látvány maradjon emlékül, a fájdalom ne.

A ciklus utolsó verse átvezet a következő, Mesterek címet viselő részhez. Itt a gondolatiság veszi át az érzékektől az emlékezés irányítását. Megjelennek a rajongott elődök: Weöres, Ady, Kálnoky, Dosztojevszkij, Petri György. És természetesen a legfontosabb, Pilinszky. Az ő költészete nélkül Takács Zsuzsa versei gyökerüket veszítenék.

A harmadik ciklus, A gyász előérzete egy haldoklás felvillanó képeinek kollekciója. A legrövidebb, legtömörebb és így talán a legfájdalmasabb része a kötetnek. Mindössze néhány sor egy vers, nem jut idő a feloldásra, nincs filozófia, nincsenek mélyre hatoló emlékek, csupán az elmúlás nyers és fájdalmasan pontos képkockái.

Az utolsó, India című rész Teréz anya monológjait tartalmazza. A szerep ez esetben is a saját élettapasztalat feldolgozásának egy formája. A versek fokozatosan távolodnak Indiától, és végül a lírai én emlékeihez jutnak vissza. Ugyanoda, ahová mind a négy ciklus versei tartanak: egy felülről jövő fény irányába, amely bevilágítja, újra elérhetővé teszi az elvesztett emlékeket.

A versek majd minden esetben epikus magból, rejtélyes, töredékben hagyott történetből bomlanak ki. Kibomlanak, de nem oldódnak meg: a részlegességet és a titokzatosságot mindvégig megőrzik. Végleges választ hiába keresünk Takács Zsuzsa költészetében. Tiltott nyelven ír, így minden szó bűn. És egyben lehetőség, hogy felfedezzünk valamit, amire az engedélyezett, mindennapi nyelvünkben sosem találnánk rá. Ha mást nem, hát a lehetőséget magát. „És akkor élhettünk volna úgy, mint a fényérzékeny növények: fölfelé törekedve. Élhettünk volna úgy, mintha éltünk volna.”

mno.hu - fb