Magvető Kiadó Könyvklubja - Szentek hárfája

Szilasi László sokszínű, de hogy a hárfánál maradjunk, sokhúrú prózával írta meg regényét, a Szentek hárfáját. Ez a hárfa szimbólum is egyben, a dél-alföldi lutheránus szlovákok (Szilasi szavaival: tótság) különös identitásának jelképe.

Eredete a Cithara Sanctorumra, a cseh-morva exuláns [kitaszított, elűzött], Tranovszky György (Juraj Tranovský, Georgius Tranoscius) 1636-ban megjelent „bibliai cseh” nyelvű lutheránus énekes könyvére utal, melynek jelentős szerepe volt (a fokozatosan elszlovákosodó liturgiai cseh nyelv által) a kései szlovák identitás és szlovák irodalmi kezdetek megalapozásában.

És természetesen jelentős, kitörölhetetlen szerepe volt a jellegzetes dél-alföldi szlovák kultúra kialakulásában is.

A cseh-morva lutheránus exulánsok története megérne egy misét. Közülük ered pl. Hajnóczy József is, a jakobinus vértanú, Kazinczy barátja, harcostársa a magyar nyelv hivatalossá tételéért, aki korának legmagasabb rangját elérő polgár (alispán), és aki öt-hat nyelven ír, beszél, és szlovák nyelvre fordítja le a Marseillaise-t.

Különös identitásról van tehát szó, a több évszázados hungarus-tudatról, mely például a Felvidéken (a szintén jelentős német kultúrával ötvözve) Trianonig megmaradt, és a polgárosodási hajlam katalizátora volt. Különös példányt hozott létre: a felvidéki műveltségű és toleranciájú embert, jelenléte származásra való tekintet nélkül kimagasló protopolgárinak mondható alkotókat, értékeket teremtett, Madáchtól Mikszáthig, Márai Sándortól Hamvas Béláig sorolhatunk neveket véletlenszerűen, akárcsak az irodalomban tallózva… – és követőiknek minősíthetjük Závada Pált és Szilasi Lászlót is.

A Dél-Alföld viszonylagos elszigeteltségében a hungarus örökség még tovább élhetett és erodálódhatott a szlovák nyelvű tömb szétveréséig, a bűnös lakosságcsere gyászos éveiig.

Ez a különösnek mondható műveltségi jelleg, a Dél-Alföldön kettős identitás volt: a szlovák és a magyar egymáshoz kapcsolódása. A két nyelv állandó és párhuzamos használata, a két kultúra ismerete és felvállalása folytán az átlagosnál szélesebb nyitottságot teremtett. Ráadásul a két párhuzamos nyelvben eszmélő, nevelkedő gyerekek tanulási folyamatainak állandó összehasonlítási kényszere nyitottabb, kombinatívabb gondolkodást teremtett az egynyelvű közegben tapasztaltaknál.

Ennek a világnak maradékait, emlékeit, legendáit idézi fel és színezi ki remek stílusú, erős prózájában Szilasi László. A regény, a Szentek hárfája végül is: álkrimi, egy különös gyilkosság különösen megfogalmazott története, mely nem oldódik és nem is oldódhat fel. Nem is ez a feloldás volt az írói szándék. A szándék ennél jóval több volt: ironikus diagnózis a rendszerváltás koráról, előzményeinek különös dél-alföldi vetületeiről. Ezekbe az előzményekbe az író belefűzi a „tótság igaz történetét”, illetve a történet fontosabb fragmentumait, de kitekint az elszakadt óhazába, az ottani magyarok, az onnan kitelepített magyarok sorsára, a két háború közti világra, ötvenhatra és mindenre, ami ebből a szél tépte maradék országból a Dél-Alföldön érzékelhető volt. „Megérteni azt a régi képet, 1961 február 21., Árpádharagos, amelyen egy félig behavazott, méltóságteljes bicikli áll az éjszakában, a Décsey-ház falának támasztva, és várja, hogy véget érjen a – kibaszott – szocializmus.”

Regényének legszebb, talán a legegyöntetűbb része a különös Ladik István életének története (Ladik és Béres, 1954–1956). Az író hatalmas anyagismeretről tesz tanúságot, talán valóságos pletykasztorikat és történelmi melléktörténeteket sző bele regénye textúrájába. Itt a stílusa is kiteljesedik: izgalmas, feszes. Szilasi jól tud írni, stílusbravúrjai, prózájának hömpölygése rabul ejti az olvasót. Néha őt magát is. Ilyenkor megállíthatatlan. A regény szövegébe szőtt szlovák (olykor tájnyelvi) szövegfragmentumokat nem fordítja le rendszeresen, lazán idéz (fordítás nélkül) latinul, németül, angolul, olaszul, sőt franciául is.

Nos, nem számolhatom össze, de bizonyára alig néhány olvasója akadhat, aki szótár nélkül tudja könyvét olvasni. És szükség van egy sakktáblára, figurákra is, valamint egy sakkszakkönyvre is, hogy egy hosszabb folyamat gerincét vezérlő nevezetes sakkparti is követhető legyen. Az író szűkebb pátriája szeretetétől fűtve mindent beleadott tudásának átlagon felül gazdag tárából a regényébe. Regényhőseinek többsége – az idealizáló írói szándéktól fűtve – műveltségében és szóhasználatában olykor túlszárnyalja a hazai realitást, ezzel saját szerepének hitelességét gyengítve.

Talán szerkesztése ezen mellékhatásait kiegyensúlyozandó folyamodik feleslegesnek tűnő, vaskos káromkodások alkalmazására, melyek nem tudják földszagúvá tenni az olykor „intellektualizáló” paraszti, kisvárosi párbeszédeket; hasonlóan nem, mint például Omaszta és Connie zaftos pornójelenetében.

Kevesebb több lett volna, üthetném el egy közhellyel, ha nem tudnám, nem érezném, hogy Szilasi Lászlóban, izgalmas gazdag prózájában sokkal több van, mint amennyi most a Szentek hárfája regényébe belegyömöszölődött, mert igenis átvilágít első kötete sorain a nagy prózaíró ígérete, tehetsége.

Átvilágít akkor is, ha Hriscsány halálának leírásakor, mintha a már egyszer végigszenvedett Bloom-monológot olvasnám újra az Ulyssesből, vagy egy Proust-töredéket.

Korunk betegsége, hogy ezekről a valóban érdekes művészi-stilisztikai kísérletekről azt szeretnénk elhinni, hogy követendők. Pedig nem. Hiába van bennük a kor szelleme, mint ahogy a chicagói képtárban a nevezetes, zsilettel behasított, bekeretezett fehér festővászon esetében is ez az érzésem (értéke néhány millió dollárra becsülve) mégis vélem, elvész, elkopik majd az időben ez az extravagancia, míg Ezópusz, Dante, Tiziano maradnak.

Reménykedem, hogy Szilasi László is marad, mert stílusa, íráskészsége, tudása szép magyar prózát ígér.