„Contra vim mortis non est medicamen in hortis”, vagyis halál ellen nincs orvosság a kertekben, tartja a latin mondás.

És valóban, minden élő bevégzi egyszer földi pályáját, de nem mindegy, hogy mikor és miként. Mi, magyarok most már jó ideje nem igazán jeleskedünk abbéli törekvésünkben, hogy minél hosszabb és testi-lelki egészségben minél inkább bővelkedő időt töltsünk el e földi világban.

Erről tanúskodnak a Demográfiai Portré legújabb kiadásának elszomorító adatsorai. Most, hogy kiderülni látszik, az 1980 utáni négy évtized során több mint egymillióval több magyar halt meg, mint amennyi megszületett, érdemes alaposabban szemügyre venni ezt a szívszorító, ám a nemzet hosszú távú jövője szempontjából döntő jelentőségű kérdést. A magyar halálozási ráták ötven évvel ezelőtt, a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején nemzetközi összehasonlításban nem voltak rosszak, a magyar férfiak mortalitási mutatói például nagyjából azonosak voltak az osztrák adatokkal, és alig maradtak el a leggazdagabb nyugat-európai országokétól.

Az ezt követő közel három évtized azonban éppen a férfiak körében hozott, békeidőben annak előtte soha nem tapasztalt romlást. Békeidőben, mondom, pedig talán csak arról van szó, hogy megváltozott a háborúk természete, és a hatvanas évek végétől, mondjuk, például 1968-tól olyan, látszólag kedvező folyamatok kezdődtek el, amelyekről csak jóval később derült ki, hogy pusztító idők eljövetelét jelezték. (Vitézy László híres dokumentumfilmje, amely a Békeidő címet viselte, éppen arról szólt, hogy a békének álcázott háború fegyverei sokkal veszélyesebbek lehetnek, mint a valódi, véres háborúkban használatosak.)

Az 1970 és 1995 közötti negyedszázad során például a magyar mezőgazdaságban a termésátlagok megduplázódtak, ami nemzetközi összehasonlításban is szép eredménynek számított. Ám, ha ehhez azt is hozzátesszük, hogy ezt a szép eredményt tizenhétszeres üzemanyag-felhasználással (gépesítés) és negyvennégyszeres vegyszerfelhasználással (kemizálás) értük el, akkor már látható a „csökkenő határhaszon” elvének drámai megmutatkozása. És ha azt is figyelembe vesszük, márpedig ezt is a szép eredmények „költségei” között kellene elszámolnunk, hogy mindeközben a középkorú falusi férfiak rákhalálozása olyan mértékben, már-már járványos mértékben emelkedett, ami példátlan a nemzetközi rákregiszter történetében, akkor válik igazán érthetővé e máig sem igazán feltárt dráma mélyszerkezete.

Galgóczi Erzsébet, aki a korszak legértőbb és legtehetségesebb krónikása volt, 1981-ben jelentette meg erről a drámáról szóló kisregényeit Ez a hét még nehéz lesz címmel. Galgóczi és a magyar társadalom nagy része is sejtette azonban, hogy nemcsak „ez a hét” lesz nehéz, hanem az a több mint kétezer is, ami 1968 után következett. A magyarok születéskor várható élettartama, főként a férfiak esetében, ettől kedve egészen a kilencvenes évek közepéig egyre inkább „elkanyarodik” a nyugati országok trendjeitől, és óriási eltérés alakul ki. Mivel szerencsére a magyar nők nem rontják ilyen mértékben relatív helyzetüket, így a magyar férfiak és nők közötti távolság soha nem tapasztalt méretűre növekszik. A huszadik század első felében átlagosan alig három évvel éltek tovább a magyar nők, mint a magyar férfiak, ám 1970-ben a különbség már hat év, 1995-ben pedig meghaladja a kilenc évet, igaz, mostanában már újra a hathoz közelít. Magyarország halálozási mutatói tehát, főként a férfiaknak köszönhetően Európa legrosszabb helyzetben lévő országává tettek/tesznek minket. Utánunk már általában csak a Balkán országai, a balti államok és a szovjet utódállamok következnek.

Igaz a kilencvenes évek végétől kezdve reménykeltő változások kezdődtek el, de ez mindmáig nem nagyon volt elégséges a hatalmassá nőtt történelmi hátrányunk behozására. Ráadásul a magyar férfiak halálozási mutatóinak és így születéskor várható élettartamának növekedése mögött igen jelentős szórás húzódik meg. A legalacsonyabb és a legmagasabb iskolai végzettséggel rendelkező magyar férfiak harmincéves kor feletti várható életéveit tekintve tizenhárom év a különbség. Ha egy férfi a XII. kerület legelegánsabb villáinak egyikében születik, átlagosan tizenhét évvel él tovább, mint az a honfitársa, aki a nyolcadik kerületben éli életét.

A legszomorúbb az, hogy a Demográfiai Portré szerint nagyon sok halálok valójában elkerülhető lenne, vagyis sokan olyan betegségekbe halnak bele, amelyek megelőzhetőek és/vagy kezelhetőek lennének. Az OECD számítása szerint Magyarországon százezer lakosra ötezer-ötvenhat elveszített év jutott, vagyis ennyi évvel élhettek volna tovább emberek, ha egészségesebb az életmódjuk. Mindez arra is felhívja a figyelmet, hogy, bár az anyagi gazdagság, például az egy főre jutó nemzeti jövedelem növeli a hosszabb és egészségesebb élet esélyét, de nem feltétlenül függvényszerű módon. A nemzetközi összehasonlítások alapján például mi, magyarok anyagi gazdagságunk adott szintjéhez képest rosszabb egészséggel, alacsonyabb születéskor várható élettartammal és magasabb halálozási arányszámokkal rendelkezünk. Ezek a nemzetközi összehasonlító elemzések arra is rámutatnak, hogy egy nemzet egészségét az egészségügyi intézményrendszer csak kisebb részben határozza meg.

Az életmód, mi több létmód, a legfőbb talapzata minden emberi közösségnek. A keleti bölcsesség azt tartja, ha változást akarsz, a változás légy te magad. Ha emberségesebb életet akarunk, alapvető változásokra van szükség egészségünk értelmezésében és újrateremtésében.

Bogár László - ]]>www.magyarhirlap.hu]]>