- 0
Mostanában alkotmányozásról zeng a sajtó. Még szerencse, hogy (feltehetően) Orbán átnevezte a készülő szöveggyűjteményt alaptörvénynek, így kisebb lesz a kár, mint ha ténylegesen alkotmányt próbálna fércelni ez a nemzedék.
Ennek a nemzedéknek ugyanis szemmel láthatólag fogalma sincs arról a komoly és elmélyült alaposságról, amellyel őseink az ő gyűlésükben egy apró kis törvénymódosítást is, évtizedeken keresztül, meg- és átrágtak.
Hogy mekkora figyelmet és milyen alapos megfontolást kíván a törvényhozás, arra példát szerkesztek ide.
Valami újmódi mozgalom követelésére, vagy mit tudom én miért, a korábbi parlamentben törvényt hoztak arról, hogy a világtalan emberek, az ő vakvezető kutyájukkal is, bemehetnek a nyilvános helyekre. Ezen határozat ellen épeszű ember fel nem emelné a szavát! Persze én megtehetem, mert egyedül csak én vagyok bolond ebben a világban. Lássuk hát, helyes-e az intézkedés, ha már kétségtelenül törvényes, akkor értelmes, helyes és illő dolog-é, mehet-é vak kutyájával az áruházba? Hogy legalább a mi állásfoglalásunk alapos legyen, előbb tisztázzuk a fogalmakat.
Vakság egy fogyatékosság, azok közül is talán a legsúlyosabb. Jellemzően gyógyíthatatlan. A vak emberel való törődés a legelső kötelességeink közé tartozik.
Nyilvános hely: nem tudom a törvény hogyan határozza meg, egy olyan esetről hallottam, amikor kiskereskedelmi üzletbe ment volna be egy világtalan. Maradjunk is ennél: kiskereskedelmi üzlet. Jellemzője még, hogy bárki bemehet oda, tehát amikor a vak a kutyájával indul oda be, akkor már ott feltehetően emberek vannak.
Fogyatékosság általában igen tág fogalom. Szerzett, vele született, gyógyítható, vagy nem. Hordozójuk szerint lehetnek gyerekek, felnőttek, idősek. Egy a biztos: a törvényhozó valamennyiért felelősséggel tartozik az ő választói előtt.
Most menjünk vissza a boltba, és nézzünk jól körül. A bent lévők többsége egészséges felnőtt ember, akik némi álmélkodással ugyan, de készségesen állnak félre a blöki útjából. Hanem ott oldalt egy néni szemmel láthatóan ijedezik a kutyától. Együtt érző emberek veszik körül, és magyarázzák neki a helyzetet, majd egyikük kivezeti a nénit, egy ifjabb hölgy pedig átveszi tőle a listáját és begyűjti a polcokról, amire még szüksége lesz a nénikének. A vak ember érdeklődik, mi is történt, majd tőle telhetően gyorsít, hiszen ő nem szeretne senkit megzavarni. Eddig remekül folynak a dolgok! Hanem most belép S. E., mert innentől valós szereplők veszik át a szemléltetést. Tehát E. két kislányát vezetgeti, a nagyobbik már segít is a pakolásban, idill, miegymás. Ám amikor a vak ember a kutyával közeledik, kitör a ribillió. A kislányok ugyanis rettegnek a kutyáktól. Nekik ez a fogyatékosságuk, senki nem tehet róla, így születek, hogy kutyaiszonyuk van. Vagy a vak megy ki, vagy bepisil legalább az egyik kislány. Anyuka is igyekszik persze távozni, de hát az félig rakott kosárral, pánikoló gyerekekkel nem olyan egyszerű.
Tanulságképpen: a törvényhozó köteles óvatossága ilyenkor meg kellene hogy kérdezze: amennyiben egy társadalmi csoport védelme érdekében törvényt tervezek, azzal kinek és milyen sérelmet okozhatok? Valamint az esetleges sérelem mértéke arányban áll-e a védeni tervezett csoport nyereségével? Ám ez csak elvi váz. Gyakorlatban a kérdés így hangzik: elgondolható-e, hogy a vakvezető kutya nyilvános, ám fizikailag zárt helyen való megjelenése bárkinek is érdeksérelmet okozzon? A válasz pedig: természetesen, okoz sérelmet, bár a nagy többség készséggel elviseli azt. Ám a lelkiismeretes törvényhozó végig vezeti tervét a társadalom egészén!
Egészséges felnőttek? Kipipálva. Öregek? Kipipálva. Gyerekek? Hoppá, itt meg kell állni. Felmerül ugyanis az a tény, hogy a világtalan, aki kutyával közlekedik, jellemzően gyógyíthatatlan és felnőtt. Ugyanakkor azok a gyerekek, akik (nyilván nem mindegyik), esetleg félnek a kutyától, még nem kész személyiségek. Az ő fejlődésük sérülhet (erre is tudok példát, név szerint), amennyiben váratlanul szembe találják magukat egy nagy kutyával. És a kérdés ezzel el is dőlt, mégpedig imígyen: nem szabad egyetlen gyerek egészségét sem kockáztatni egy fogyatékos felnőtt kényelme érdekében.
Még egyszer: félre értés ne essék, el nem vitatom saját magam és a társadalom kötelezettségét a tekintetben, hogy törődjünk az elesettekkel. Ám a törődésnek határai vannak. Senki sem tudja meggyógyítani a gyógyíthatatlant, sem átvenni a fogyatékossággal járó terheket – egy mértéken túl. Csupán segíteni tudunk valamennyire, és megakadályozni a bajok tovább terjedését. Mindenek előtt: fejben. és a törvényhozásban.
(Utóiratként: később a példaként hozott gyerekek megbarátkoztak a kutyákkal, amikor szomszédjuk egy másfél kilós ölebecskét szerzett a házhoz. Szépen, fokozatosan sikerült oldani a rettegést, hiszen a példa csak kitaláció volt. Az életben nem találkoztak kutyával ott, ahol nem kellett számítaniuk rá.)
Pogány István
Szerző a Flag Polgári Műhely tagja