- 780
Olyan nagy, hogy az szavakba közvetlenül nem is foglalható. Megpróbálom hát körülírni, szokásomnak megfelelően a „bizonytalan jövő” nevű igeidő alkalmazásával. Valamikor az elhalálozásomat követő évtizedben, egy jó nevű nyugati kutatóintézetnek az atomfizikai laborjában fiatal, ám nagy reményekre jogosító ösztöndíjas fiú szöszmötöl a szupermikroszkóppal.
Már egy hónapja valami világrengető találmányon dolgozik. Hogy mennyire világrengető lesz, azt valójában elképzelni sem tudja, sőt meg sem próbálja. Most csakis azzal foglalkozik, hogyan is tudna egy természetes atomot megfosztani csekély, ám mégis fontos kiterjedésétől. A kísérleti tárgy egy hidrogénatom, amely a kor technikája révén tenyérnyi méretben vibrál a kivetítőn, sőt egy kis ügyeskedéssel még a két elektron őrült gyors forgása is lelassítható a monitoron. Néhány fontos kütyüt kell még működésbe hoznia, hogy ez az atom éppen azt a besugárzást kapja, amit a fickó eltervezett számára. Ezek a sugarak fognak majd akkora nyomást gyakorolni az elektronokra, hogy azok kényszerülnek majd összepréselődni saját atommagjukkal. S lőn, megkezdődött a folyamat, a készülék visít, hanem a képernyő üresen vibrál. Ez jó, az atommagot ebben a felbontásban semmiképpen sem mutathatja, tehát elő szoftver, nézzük meg jobban, mi történt! Megnövelte e mikroszkóp nagyítását még százezerrel, mindhiába, az atommag nem látszik. No, akár látszik, akár nem, a kísérlet bizonyosan sikerült, mert az összes egyéb műszer igazolja azt. A fiú felugrott izgalmában, és az ajtó felé rohant, mert ezt el kell mondani a főnöknek. Ha a holnapi sajtó nem az én nevemtől lesz hangos, akkor kitört a világháború, gondolta, azután még holmi Nobel nevű robbantómester alakja is felrémlett előtte, amikor a prof szembe jőve rányitotta az ajtót. Félretéve a szokásos udvariasságot, levegőt kapkodva újságolta el a hírt: itt és most és először, sikerült atomi részecskéket összezsúfolnia. Főnöke azonban szótlanul meredt rá, majd elsápadt, a szívéhez kapott, és hanyatt vágta magát. Na, még ez kellett, éppen most! Hirtelen riasztotta a biztonsági személyzetet, a mentőket már az őrmester hívta ki. Hamar itt voltak. Az ájultat el sem mozdították, hanem helyben nekiláttak újraéleszteni, szállítható állapotba hozni. A doki és egy ápoló dolgozott rajta, a sofőr, egy nemrég bevándorolt moldvai pásztorlegény, csak nézelődött. Neki kezdte hát elmesélni találmányát a mi emberünk. Érdekes módon, ez az angolt törve beszélő fiatalember is szemlátomást rosszul lett, éppen, amikor a lényeghez ért volna. Nem elsápadt, hanem kivörösödött, és durván rángatta a szépreményű tudóspalánta gallérját.
Hozzászólások