Igen szép gazdaságot vezettek, mert ne higgyétek ám, hogy az ősemberek buták voltak, ellenkezőleg, sok mindenhez értettek, mert sokkal kevesebb szerszámmal csaknem annyit értek el, mint mi, a kései leszármazottak! Kőbarlangiéknál is például tulkok, juhok legelésztek, tyúkok csipegettek a hegy alatti kert körül, bátor juhászkutyák tartották távol a veszélyes dúvadakat a birtoktól. Az állatokat időnként levágták, és a felesleges húsokat-bőröket elcserélték a környékbeli vásárokon kölesre, obszidiánra és kovakőre. Gyakorta kieveztek halászni a Balatonra, ahol bőségesen élt a garda és más igen finom halféleség. Egy ízben pedig vadászni mentek a férfiak a Hajagosra, és hosszas kajtatás után felriasztottak egy nagy-mogorva bölénybikát. Na, erre Kristóf elszaladt, apa kergette a vadat, Marci pedig szemből várta a dühösen fujtató fenevadat. Amikor közel ért hozzá, Marci megemelte rettenetes kőbaltáját, és egy iszonyú ütéssel homloka közepén találva, leterítette az állatot. Ezután közös erővel, éles pengéikkel megnyúzták, a húsából kivették, amire szükségük volt, és elindultak hazafelé.

 

 

Útközben valami furcsa morajlást hallottak: rosszat sejtve siettek, és megérkezve látták, hogy egy földrengés miatt beomlott a barlangjuk, és a hajdani bejárat előtt anya sírdogál. Azért megvacsoráztak, majd közösen elhatározták, hogy új hazát keresnek maguknak. Másnap, ami holmijuk megmaradt, felpakolták, és elindultak a nagyvilágba. Mentek, mendegéltek felfelé az Áminta folyó mentén Sopronnak, és gázlót kerestek, mert úgy hallották, hogy a túlparton remek barlangok találhatóak. Mindjárt a harmadik napon, úgy tizenegy óra felé, szembetalálkoztak egy fickóval. Ez az ember bő gatyát viselt, karikás ostor volt avállára akasztva, és rézfokos volt a kezében, merthogy ezen a tájon már beköszöntött a rézkorszak. Üdvözölték is egymást illendőképpen.

   - Adjonisten emberek! Hová, hová ilyen nagy csomagokkal? –kérdezte a szembejövő.

   - Fogadjisten, -mondta Kristóf, - mink bizony csak megyünk világgá, merthogy nincsen

szállásunk. Hanem kit tisztelhetünk az úrban?

   - Magam volnák a híres betyár, Buga Jakab!

   - Mi pedig az ismert vadásznemzetség, a Kőbarlangi család! – Felelte Marci.

   - Nagyon örülök a találkozásnak, de nem gondolnám, hogy bármelyikőtök híresebb lenne

ám Buga Jakabnál!

No, erre Marcit elfutotta a méreg. Kipattant középre, és szigorúan szemébe nézett a másiknak.

   - Márpedig gondolhatsz, amit akarsz, messzi földön mindenki tudja, hogy Kőbarlangi Mártonnál nagyobb vadász és híresebb harcos nincs a földkerekségen!

Ám Jakab sem hagyta annyiban, így hamarosan paprikás lett a hangulat. Kristóf és apa helyet készítettek a vitézeknek, és a két híres ingét ledobva, markát pökve kiállt középre.

 

 

Először botvívásban mérték össze erejüket. Sokáig egyenlően álltak, ám egyszer csak Jakab egy rettenetes ütéssel eltörte Marci botját. Tehát a botvívást Jakab nyerte! Következett a kőhajítás parittyával, messzi célra. Ebben Marci bizonyult jobbnak, mert a száz méterre kitett tojást egyetlen hajítással összetörte, míg Jakabnak csak harmadszorra sikerült ugyanez. A döntetlen állást végül birkózással kívánták eldönteni. Ezért gatyára vetkőztek, és a közben összecsődült szájtáti nép gyűrűjében egymásnak mentek. Jakab megragadta Marci derekát, és egy ravasz fogással lerántotta a földre. De Marci sem volt rest, felpattant, és belevágta Jakabot a földbe, térdéig. A következő pillanatban Jakab kiugrott, és most Marcit vágta a földbe – derékig! De láss csudát: Marci felpattant, és folytatódott az inak ropogása, gatyákszakadása, egészen háromnegyedötig. Ekkor Marci felemelte Jakabot, és egy rettenetes erőfeszítéssel nyakig vágta bele a fekete földbe. Ekkor Jakab már nem tudott mit tenni, elismerte, hogy Marci erősebb, és barátságot fogadtak egymásnak.

 

  

folytatjuk...