- 0
A kedves olvasó szerint melyik címbeli csatár nevéhez köthető több "átlagon felüli" megmozdulás egy meccsen? Póriasan: melyik (volt) jobb focista? És ugyanez a kérdés Kuttor - Rijkaard relációban? Mi a helyzet, ha az AC Milant és a Videoton Walthamot hasonlítjuk össze?
Ma, 2012-ben egyértelműek volnának válaszok, bizonyára létezik a kérdéskörre vonatkozó aktuális kormányhatározat, amely megszabja számunkra a hazafias viszonyítási pontokat, de ha napjainkban esetleg helytelenül válaszolnánk, nem a mieinket előtérbe helyezve, esetleg Egervári Sándor részéről is azt kockáztatnánk, hogy szúrós megjegyzésekkel illet minket egy előadásában.
Szerencsére ezek a kérdések így, ebben a formában, nem ma merülnek fel, hanem 1993-ban szerepeltek a sportsajtóban; különben miért is tűnne fel a téma Sárga Lapokban, ugye.
A Labdarúgás című kvázi-szakmai folyóirat azévi 2-es számában jelentette meg a Mint Makó Jeruzsálemtől című kis elemzését, bizonyos Tibor Tamás tollából. (Nem ismerős a név, nem tudom, újságíró volt-e, vagy alkalmi civil cikkszerző.) Az írás nem átall olyasmit feszegetni, aminek korábban nem lett volna létjogosultsága, de azokban az években pont divatba jött. Ugyebár, megvalósult - Nyugaton - a technika, amivel egy-egy labdarúgó kilencven perc alatt, a pályán mutatott fizikai teljesítményét objektíven mérni lehetett, a nézők-olvasók is fogékonnyá váltak a statisztikákra. Emlékszem, hajszál híján port kavart, hogy miközben az akkor már sűrűn közvetített nemzetközi meccseken rendre bemondták, hogy Iksz vagy Ipszilon átlagosan 10-12 kilométert futkos egy találkozón, addig a valamelyik magyar bajnoki rangadón kísérleti jelleggel letesztelt korabeli magyar klasszis, Lipcsei Péter valami 5-6 kilométer körüli szaladgálást mutatott be. (Tán FTC-Vasason volt.)
Hozzátenném, valamivel később volt Bicskei Bertalannak egy emlékezetes, mégis prímán elfeledett nyilatkozata, miszerint összevetette egy rendes fociország akármelyik mérkőzésén tapasztalt számokat az egy-egy játékos által bemutatott gyors megiramodásokról azzal, amit ugyanebben a nemben ő maga megszámolt hazai derbiken, és a kinti 100 fölötti értékkel szemben a kereken nulla állt...
Ma (vagyis húsz évvel ezelőtti) hősünk azonban kifejezetten Bácsi Sándor (balra) és Kuttor Attila (fent jobbra); utóbbira még a legfiatalabb napjainkbeli drukkerek is emlékezhetnek a közelmúltból, de előbbiről is egész biztosan hallott mindenki. Bácsit annak a kategóriájú tehetségnek tartották, akinek egy normális futballélettel rendelkező országban sansza lett volna oda fejlődni, hogy a korát illetően közel párhuzamos karriert befutó holland világklasszissal legalábbis összeverhető összevethető szinten emlegessék. Nos, nem így lett, emberünk a sportági legendáriumban valószínűleg már csak pocakmérete folytán örökíthette meg nevét.
Ám, hogy maradjunk 1992-nél, a Labdarúgás rövid eszmefuttatása komolyan vette a - már akkor is - komolyan vehetetlent, és táblázatosan hasonlítgatta a magyar és holland páros tudását egymáshoz. S nem találná ki az olvasó! Bizony, Marco van Basten (balra) és milános kollégája, Frank Rijkaard (jobbra) jöttek jobban a dologból.
Ezt cikket szokás szerint beszkenneltük, alant megtekinthető, de hogy a kort jellemezzük, lejjebb betettük az ugyanezen lapszámból származó Fények és árnyak című kétoldalas dolgozatot. "Mindent" megtudhatunk belőle a kettővel ezelőtti évtized elejének magyar bajnokságáról, kezdve onnan, hogy Bácsi sorsának irányítása Mészöly kezébe került, tehát gond nem lehet, addig, hogy futballunk rákfenéje a gólszegénység, továbbá hogy a labdarúgás jó reklámhordozó, és egy ismeretlen pályázik az MLSZ-elnöki székre, akit komolyan kell venni...
(A kicsinyítve betett illusztrációk rákattintva nagyobbak lesznek, akkor pedig a jobb-klikk menüből a Kép megjelenítése parancsra még nagyobb, jól olvasható méretben jelennek meg.)
(Labdarúgás, 1992/2.)
http://sargalapok.blog.nepsport.hu - A Flag Polgári Magazin partnere