Rendkívűl népszerű volt mind a játékosok, mind a közönség körében. Fritz a csapat kapusa még verset is írt róla, amit ismert dallamokra énekelgettek összejöveteleiken:

Most jön csak az igazi
Névszerint Borbás Gazsi,
Ő a csapatunk lelke,
Csatársorunk balszélsője,
és van ok rajongani
most kiért-
a legjobb magyar futballistáért.

Ő volt az első nagy ELSŐ! Ő szerezte az FTC első bajnoki gólját, ő volt a magyar válogatott első góllövője. Ő volt először 25-szörös válogatott Magyarországon. És ő volt Magyarországon az első “Dr.” labdarúgó, amely címet ügyvédként szerezte. Kevésbé lexikális adat, de abban is ő volt az első, aki “testőrt” kapott a pályán, mint azt 101 esztendővel ezelőtt a Nemzeti Sport megírta: “Ő a leghíresebb magyar játékos, külföldön is őt tartják a legnagyobbra. Arra a hírre, hogy játszik, taktikát cserél az ellenfél és egy játékost kizárólag az ő lefogására rendelnek ki.” Émég egy dologban első és egyetlen, ő volt az, aki mindkét FTC-pálya avatóján szerepelt, úgy a régi Soroksári úton, mint 1911-ben az Üllői úton.

103 tétmérkőzésen lépett pályára a Ferencvárosban, ötszörös magyar bajnok és egyszeres kupagyőztes.

A Ferencvárosból 28 mérkőzésen szerepelt a nemzeti csapatban 1903. április 5. (Magyarország - Csehország: 2-1) és 1916. október 1. (Magyarország - Ausztria: 2-3) között. A MAC csapatából 13 alkalommal volt válogatott.

1972-ben, 88 esztendősen a következőket mondta magnószalagra Nagy Bélának a kezdetekről:

Mint hetedikes gimnazista, tornatanárom hívására kimentem a Városligetbe. Az egybegyűlt gárdát - valamennyien 15-16 évesek voltunk - tanárunk bemutatta egy idősebb úrnak, akit Stobbe Ferencnek hívtak. Misternek becézték, hiszen sokáig Angliában élt, és egyike volt a futball magyarországi meghonosítóinak. Stobbe mutatta meg nekünk a bőrlabdát és a szabályokat játék közben magyarázta.

Megszerettük az új sportot, s szinte minden szabad időnkben futballoztunk. Hamarosan én is kaptam egy labdát a születésnapomra, s azzal a Gellérthegy oldalában, a Búsuló Juhász melletti grundon játszottunk. Egyszer egy keménykalapos úr odalépett hozzám és megkérdezte, lenne-e kedvünk igazi futballpályán játszani? Ez az úr Malaky Mihály, az FTC egyik futballvezetője volt. Így kerültünk a hajdani Fradi-pályára, a Soroksári útra.

Társaim közül engem ítélhettek a legjobbnak, mert azonnal az első csapathoz irányítottak. Így én soha életemben nem játszottam ifjúsági csapatban, már 17 évesen az FTC felnőtt csapatában rúgtam a labdát. Eleinte jobbszélső is voltam, később már mindig a balszélen játszottam. A balösszekötőm az első időkben Kovács Géza volt, aki szintén középiskolába járt ekkor. Schlosser, a későbbi “párom” csak később jött az FTC-be. Vele igazi nagy balszárnyat alkottunk, mind az FTC-ben, mind a válogatottban. Schlosser önzetlen játékos volt, rendkívüli technikával rendelkezett. Nagy cselező volt, de soha nem lépte túl azt a határt, amellyel a csapatnak ártott volna. Mindig érezte, hol áll a Pataki, a Weisz Feri, vagy mondjuk én, és adta a labdákat a társaknak. Ő is az angol stílust játszotta, a hosszú, gyors passzokat, a szárnyakon való lerohanásokat forszírozta. Ez volt az FTC stílusa, ez a gyors támadó játék. A taktikánk nagyon egyszerű volt, a szélsők az alapvonalig futottak és a beadott labdákat Schlosser vagy Pataki kapura lőtte vagy fejelte.

Nekem a gyorsaságom fejlesztése érdekében az akkori idők speciális tréningjét kellett végeznem. Gannon, a csapat angol erőnléti edzője egy labdát adott, és az oldalvonal mentén 100 métereket kellett futnom pace-makerek (iramdiktálók) társaságában. Ők labda nélkül vágáztak, én pedig labdát vezetve futottam - és nekem kellett gyorsabbnak lenni. Gannon ügyelt arra is, hogy a labda szinte ragadjon a rüsztömhöz, nem lehetett túlságosan hosszan szöktetni, csak a beadáskor rúghattam megfelelően nagyot a labdába.

1913-ban doktorált. Emlékezetes volt számára az a nap is, hiszen előtte nap még válogatott mérkőzést játszott Bécsben. Nem akármilyen válogatottban, hiszen abban 9 (!) FTC játékos szerepelt. 4:1-re győztek, majd egy lelkes Fradi-drukker hozta haza az autóján. Másnap a vizsgabizottságnak az első szava a gratuláció volt: “Borbás dr. tegnap Bécsben nagy dicsőséget szerzett a magyar sportnak.”

Három esztendő múltán, 1916-ban kinevezték a főváros alügyészének, ami igen tekintélyes állás volt. Budapest akkori főpolgármestere, Bárczi István baráti szavakkal győzködte az ifjú jogászt arról, hogy ez a munka egész embert kíván, egyebek mellett ezekkel a szavakkal is: “Kérlek, gondolkozz, gladiátor maradsz-e, vagy ügyész?” A válasz nem sokat késett: “Pista bátyám, jövő héttől már nem leszek gladiátor.” Levelet írt dr. Springer Ferencnek, az FTC elnökének és tájékoztatta a visszavonulási szándékáról, amit ő elfogadott.

Így ért véget egy csodálatos labdarúgó pályafutás, de ugyanekkor elkezdődött egy másik, a jogi karrier.

Dr. Borbás Gáspár 92 éves korában, 1976. szeptember 20-án hunyt el. Végrendelete szerint a családi gyászt hozzátartozói csak hónapokkal később jelezték.

Nagy Béla - Bordó bársonysapkában és Fradisták futballmezben 1. című köteteinek felhasználásával az összeállítást készítette: Horváth Károly

]]>www.ftcbk.eu]]>